Sokszor találkozom azzal, hogy az önismereti munka, a feldolgozás, a maladaptív minták felismerésének és átdolgozási folyamatának masszív akadálya lesz a szülők, felmenők megítélésének, „kritizálásának” tabuja. Ez különösen érvényes azokban az esetekben, ha már nem élnek az érintettek. A „halottról jót vagy semmit” tabuja az ókortól fogva él az emberekben (eredete valószínűleg a túlvilági lények bosszújától való félelemre vezethető vissza), de ma már tudjuk, hogy súlyos ára lehet, elakadásokhoz, elhárító mechanizmusokhoz vezethet. Az egészséges gyászfeldolgozáshoz például nélkülözhetetlen a szembenézés, a teljes, reális kép kialakítása, mert segít a lezárásban és a továbblépésben. Ehhez hasonló a szülőkkel kapcsolatos etikai parancs, a hibáztatási tilalom, a hibák, negatív tapasztalatok, rossz, ártó tulajdonságok elkendőzése is – akár tudatosan, akár tudattalanul történik ez.
Ha a gyerekkorunk meghatározó eleme volt a szülőktől elszenvedett fizikai vagy érzelmi sérülések, bántalmazások megtapasztalása, a gyógyulás első lépése a fájdalmas események elismerése. Fontos, hogy itt nemcsak a súlyos tettek (fizikai bántalmazás, abúzus, testi erőszak vagy szexuális visszaélés) számítanak, hanem a kevésbé szembetűnő, „puhább”, de olyan érzelmi, kötődési sérülést kiváltó, a felnőttől érkező interakciók is, mint pl. parentifikáció, megszégyenítések, a dominánsan büntetve nevelés, szeretetmegvonás, a dicséretek, a szeretet-megnyilvánulások hiánya is. Ezek el- és felismerése nélkülözhetetlen a feldolgozáshoz, a személyiségfejlődéshez, az önbecsülés újjáépítéséhez, a hatékonyabb megküzdő technikák elsajátításához. Mindaddig, amíg az egyén tagadja, hárítja vagy bagatellizálja a történteket, a továbblépés nehezen képzelhető el.
Fontos felismerni, hogy azért, ami gyermekkorunkban történt, nem vagyunk felelősek. Azért viszont felnőttként felelősek vagyunk, hogy felismerjük, feldolgozzuk és meghaladjuk a káros hatásokat, mintákat. Nemcsak a saját lelki egészségünk miatt, hanem azért is, hogy ne adjuk tovább azokat az utódainknak. Ez sokszor nehéz és fájdalmas folyamat, amelyhez érdemes lehet szakember segítségét kérni.
A gyerekkori sérelmek tudatosulása gyakran együtt jár a szüleinkkel szemben érzett harag és düh megjelenésével. Ezek bár nehéz érzések, mégis a gyógyulás fontos állomásai lehetnek. Gyermeki énünk számára csak úgy nyer értelmet a sorozatos bántalmazás, ha magunkra vállaljuk a felelősséget, és kezdjük azt hinni, valójában kiérdemelten büntetnek bennünket. A szüleinkről alkotott pozitív kép gyerekkorban nélkülözhetetlen a túléléshez, hiszen a szülők és a hozzájuk fűződő érzelmi kötődés nélkül egy gyerek nem tudna élni. De sokszor felnőttkorban is fennmarad ez az idealizálás, piedesztálon tartás. A pozitív kép fenntartása érdekében sokan eltolják maguk elől a valóságot, ehhez pedig különféle elhárító mechanizmusokat használnak. Az egyik gyakori mechanizmus a tagadás, meg nem történtté tevés: „ez nem úgy volt, meg se történt”, vagy a bagatellizálás: „nem is volt olyan vészes”. Sokan a felejtést „választják”: tőlük érkeznek a „csodálatos, idilli gyerekkorom volt”, „a szüleim mindent megadtak nekünk” és hasonló illuzórikus, általánosító mondatok, amelyeket – ha megpiszkáljuk -, nem tudnak alátámasztani konkrét emlékekkel, vagy pedig teljes mértékben hiányoznak a gyerekkori emlékeik. Sokan választják a racionalizáció eszközét is: „Apám csak azért vert, hogy ember váljon belőlem.” „Akkoriban a faluban mindenki kocsmába járt.” Anyukám csak azért ivott, mert boldogtalan volt és magányos.” „Apukám csak azért ordibált velünk, mert anyukám felidegesítette.” „Rossz, vásott gyerek voltam, persze, hogy kaptam egy-két pofont.”
Ha valamilyen sérelem ért minket – akár a szüleinktől, akár mástól -, az a természetes reakciónk, hogy haragot érzünk. Ha ezt nem érezzük, az legtöbbször azért van, mert nincs engedélyünk rá. Gyerekként alaposan belénk sulykolták, hogy a szüleinkre nem szabad haragudni – ezért felnőttként is letiltjuk ezt az érzést magunkban. Ha megengednénk magunknak, hogy a szüleinkre haragudjunk, el kellene ismernünk azt is, hogy emberek, akik hibáznak, és nem mitikus lények, istenségek. Ez azért fontos, mert kapcsolódni csak emberekhez lehet, mitikus lényekhez nem. A szeretet pedig komplex, hullámzó érzés-kavalkád, a pozitív érzelmek mellett megfér benne a harag, a hibáztatás, az árnyoldalakkal való szembenézés is.
Egy önismereti munka során az érzelmi gyógyulás jelentős lépése az, hogy a kliens engedélyt adjon magának az érzések megélésére és kifejezésére – bármi is legyen az adott érzés. Ezért kulcselemként tekintünk arra, ha a terápiában megjelenik a harag érzése. Az átélt bántalmak hatására ugyanis rengeteg harag gyűlhetett fel az érintett személyben. Az elfojtott harag azonban rossz tanácsadó, negatív folyamatokat indíthat el: útja gyakran eltérül, tárgya áthelyeződik másra: nem az eredeti kiváltó személy vagy személyek felé irányul, hanem a környezetben élőkre. Így megjelenhet a párkapcsolatban, az új családban vagy a munkahelyen. De vezethet mentális problémákhoz, függőségekhez is.
A szülők hibáztatási tabujának feloldásához jó eszköz lehet az átkeretezés: a szülők árnyoldalaival való szembenézés nem hibáztatás, hanem megértés. Fontos eszköz önmagunk és a szüleink, felmenőink, a gyökereink és a magunkkal hozott „csomagunk” megértéséhez. A megértés kifejezést itt nem az egyetértés, a felelősség alóli feloldozás értelmében használom, hanem a tudatosítás, az okok feltérképezése értelmében.
Ha abból indulunk ki, hogy a szülők nagyobb része nem szándékosan árt vagy okoz sérülést (nem beszélve itt a ténylegesen bántalmazó szülőkről), hanem a legjobbat akarja a gyerekének, és minden tőle telhetőt elkövet azért, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben, akkor ez segíthet az átkeretezésben. Úgy lehet a szülőkre tekinteni, mint akik megtették a gyereknevelésben, amit meg tudtak tenni, és kétségkívül szeretik a gyerekeiket, de ahogy mindenki más is, ők is követtek el hibákat. Akik igyekeztek a tőlük telhető legjobb döntéseket hozni, de mert emberek és nem mindentudó istenek, ez nem mindig sikerült.
Ezért hibáztatás helyett vagy mellett érdemes végiggondolni azt, hogy a szülők úgy neveltek, ahogy ők képesek voltak, attól függően, milyen készségeik vagy eszközeik álltak ehhez - vagy nem álltak –a rendelkezésükre. Azt adták, amire ők voltak képesek érzelmileg, vagy, ahogy őket is nevelték. Feltételezhető például, hogy valószínűleg önmagukkal sem voltak/nincsenek kibékülve. Nekik is megvan a maguk története, hogy miért lettek olyanok, amilyenek lettek. Nagyon ritka – és a pszichopatológia tárgykörébe tartozik - az a ténylegesen bántalmazó és gonosz „szülő”, aki szándékosan rosszat akar a gyerekének. Csak egy példa: sok szülő például kevés gyengédséget mutat a gyereke felé. Nem azért, mert nem szereti, hanem mert fél az őszinteségtől, és fél az érzések kifejezésétől is, mert úgy nőtt fel, hogy az érzései kimutatása egyenlő a gyengeséggel. Ezt végiggondolni nem hibáztatás vagy felmentés, inkább a valóság árnyalása.
Ami még fontos: hogyan kezeljük a haragunkat. Miután ráeszméltünk bizonyos összefüggésekre, és arra, hogy a szüleink hibákat követtek el, amelyeknek mi ittuk meg a levét, nem az az egyetlen megoldás, hogy azonnal rohanjunk hozzájuk, és teremtsük le őket múltbeli vétkeikért. A tisztázó beszélgetéseknek természetesen fontos szerepük lehet mind a gyógyulásban, mind a kapcsolatok harmonizálásában, de az empatikus konfrontáció, az asszertív kommunikáció és egymás tiszteletben tartása ebben az esetben is fontos, és sokkal messzebbre vezethet az indulatos lerohanásnál, akkor is, ha a heves reakciók is érthetők.
Fontos állomás tehát eljutni a harag érzéséhez, és felvállalni azt. De csak az egyik állomás. Ugyanekkora szerepet kell, hogy kapjon az egyéni felelősség megvizsgálása is. Mert előfordul bizonyos emberek esetében a szülők kritikátlan felmentésének az ellentéte is: a szülők egyoldalú hibáztatása. Ezek az emberek könnyen beleragadhatnak a tépelődésbe, hogy a szüleik mi mindent csináltak rosszul, mit kellett volna másképp tenniük. Ez vezethet ahhoz is, hogy az önismeret érdekében kutatott rossz minták felismerése mentségként szolgál számukra a hátradőléshez, ahelyett hogy késztetést jelentsen a változtatásra. Tehetik ezt egyrészt azért, hogy ne kelljen teljes felelősséget vállalniuk a saját életük rossz döntéseiért, másrészt ez alapot adhat ahhoz, hogy kicsikarjanak a bűnbánatos szülőből olyan kompenzáló szolgálatokat, amelyek számukra hasznosak: pl. anyagi vagy praktikus segítséget (takarítást, gyerekre vigyázást stb.), extra érzelmi támogatást. A terápia fontos része tehát a harag is, de következő lépésben a megbékélés és a tudatosítás: hogy felnőttként már mi magunk vagyunk felelősek önmagunkért.
Forrás:
Mindset pszichológia: Szeszélyes „istenek”, tengermély sebek – miért olyan nehéz szembenézni a szüleink okozta sérelmekkel? Borbély Lilla 2018. szeptember 1.
