Amikor képeket kerestem az irigységről szóló cikkhez, szinte kizárólag olyan képeket dobott fel a keresőszoftver, amik nőket ábrázoltak. Bár az irigység evolúciós eredetű, ösztönös motiváció, így nemtől függetlenül mindenkire jellemző lehet, mégis sokan inkább a nőkhöz kötik az irigységet. A női irigység valahogy pejoratívabb hangzású is, mint a férfiirigység. A valóságban az irigység nőknél és férfiaknál valószínűleg hasonló arányban van jelen, csak máshogy és más mértékben nyilvánul meg.
A férfiaknál nem is irigységnek, inkább versengésnek nevezzük. A versengés pedig a mi társadalmunkban elismert, díjazott viselkedés. Már ha férfiakról van szó. Merthogy a versengést férfias „műfajnak” tekintjük. Nem véletlen, hogy a női versengést maximum a sportban értékeljük. Ha egy nőt egyébként, tehát a sporton kívüli területeken versengőnek látnak, ahhoz negatív sztereotípiák, előítéletek kapcsolódnak: törtetésről, karrierizmusról, a nőiesség háttérbe szorításáról beszélnek. A férfiak esetében egészen más hangsúlyt kap a versengés, máshogy is beszélnek róla: félelem és szégyen helyett lelkesedéssel, nyíltan, büszkén.
Mi lehet ennek a különbségnek a lélektani háttere? Amikor a versengést választjuk, akkor azt választjuk, hogy elkülönítjük magunkat a többiektől. Ez a nők számára félelmetes, mert a nők terepe, kiteljesedése évezredek óta a kapcsolatok szférája. Míg a férfi vadászott és háborúskodott, addig a nő gondoskodott és a kapcsolatokra figyelt: barátkozott, kommunikált, másokra hangolódott, szinte együtt „létezett” a többi nővel. A férfinál inkább odafigyelt a többiekre, a környezetre, így másokhoz közelebb került, és jobban bevonódott érzelmileg a kapcsolódásokba. A nőknek a megnyugvás, biztonság, vigasz elsődleges forrása elsősorban ma is a kapcsolat, a kötődés és az intimitás. Ugyanakkor a nőknél a kapcsolat a hatalom megélésének is a legfőbb forrása, terepe lehet!
(Csak zárójelben, mert ez egy kicsit más téma: Egyébként a férfiak nagyobb összetartásának is evolúciós eredete van. A férfiak együtt indultak vadászni, muszáj volt egy egységet alkotniuk, ha túl akarták élni a vadászatot. Egyedül egy férfi nem tudott volna megfelelő mennyiségű élelmet zsákmányolni az egész családjának, ha el is ejtett volna egy megfelelő nagyságú állatot, akkor sem tudta volna egyedül hazavinni. A férfiak kapcsolódása ma is inkább egy-egy tevékenység köré fűződik, tehát együtt csinálnak valamit – horgásznak, sportolnak, dolgoznak, isznak stb., míg a nők pletykálnak, beszélgetnek, érzelmileg kapcsolódnak.)
A versengés kivitelezésében is mások a nők, mint a férfiak. A férfiak számára a versengés értékkel teli, dicső, hősies viselkedésforma: amikor versengenek, azonosulhatnak a versengésben rejlő férfias ideállal, ami erőt, függetlenséget tartalmaz. A férfiak ezért képesek személytelenül kezelni a versengésüket, mert le tudják azt választani a másik férfi személyéről, aki a pillanatnyi versenytárs. A férfiaknál nyíltabbak az erőviszonyok. Ha nem kedvelik egymást, akkor nem foglalkoznak egymással. De ha igen, akkor a versengés ellenére, vagy például akár egy győzelem, akár egy vereség után is különösebb probléma vagy zavar nélkül vissza tudnak térni a barátsághoz. A férfias versengés tehát nyílt és személytelen – a nőies viszont rejtett és személyes.
A nők számára a kapcsolati lét (és az ezzel járó interdependencia, azaz kölcsönös függés) a meghatározó. Ezért a versengést egy nőnek háttérbe kell szorítania, és az legfeljebb burkoltan jelentkezhet. Ezért a versengés a nők között, bár természetesen megjelenik - hiszen a másik legyűrése, az agresszió a túlélést szolgáló ősi ösztön – mindig inkább rejtetten, burkoltabban, úgymond „suba alatt” jelentkezik. Nem nyílt tettekben, hanem irigykedésben, fúrásban, áskálódásban, alázásban, verbális és nonverbális agresszióban, hátba támadásban, kiközösítésben – mindabban, amit az irigységhez, mint destruktív viselkedéshez társítunk. És személyesebb is a versengés, hiszen a nőknél nem tudnak érzelemmentesen, harag nélkül rivalizálni, ellenségeskedni.
Hogy mire irigyek a nők, illetve a férfiak? A nők irigyebbek a kinézetre, a külső jegyekre, a szépségre, és a szépséget fokozó javakra. Viszont a férfiaknál kevésbé féltékenyek a szakmai sikerekre. A férfiak esetében az irigység (és a versengés) fő forrása a teljesítmény, a státusz, a karrier, az anyagi helyzet és az anyagi javak.
A női irigységi „preferenciának” is evolúciós gyökere van. A férfiaknak mindig stabilabb helyük volt a társadalomban. A nőnek viszont meg kellett keresnie a helyét, ki kellett vívnia a státuszát, általában egy férfi oldalán, a családban. A nők számára a biztonság, önkiteljesedés legfőbb formája a család, a pártalálás és a gyereknevelés volt évezredeken keresztül. A szépség ebben elsődleges fegyver volt. Nagyon sokáig ez az egyetlen versenyterep állt csak a rendelkezésükre: aki gazdag férjet szerzett, annak jobb élete volt. A verseny a férfiakról szólt, a nők a legjobb férfiért, az alfahímért küzdöttek, az ellenfelek pedig a többi nő volt. Itt is érvényesült az erőforrások korlátozottságának elve: a fő érték a legjobb genetikai háttérrel rendelkező férfi, és mivel ebből nincs sok, az került előnybe, akire a legjobb férfi a szépségéért felfigyelt.
Akkor lesz a nő irigy, ha a másik nőt vetélytársnak érzi. Ha több vetélytárs van jelen, ahogy sokszor megfigyelhető ez ma is egy társasági összejövetelen, akkor a nők automatikusan elkezdik egymást méregetni, magukkal összehasonlítani, hogy felmérjék, melyikük keltheti fel leginkább a kiszemelt férfi érdeklődését.
Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus arról ír, hogy a sikeresség mércéje férfiaknál és nőknél különböző, de a nőknél sokkal igazságtalanabb is. A férfi a valódi teljesítményéért kapja az elismerést, a nőnél viszont nem a teljesítmény számít (még ma sem), hanem a külső adottságok. A versenynek itt nincsenek objektív vonatkozásai, hiszen a szépségért nem lehet megdolgozni, szépnek születni kell. Ráadásul a szépség szubjektív, nem mérhető, ugyanakkor a férfias teljesítmény, kezdve a tűzrakástól, a zsákmány levadászásától a háborúzáson keresztül a barkácsolásig, házépítésig, bútorok összeszereléséig objektív és konkrét eredménnyel mérhető tudás. Szvetelszky Zsuzsanna szerint a nők a rivalizálással próbálták valamiképp ellensúlyozni a rájuk alkalmazott igazságtalan mércét. A férfiak nyíltan versenyezhettek, a nők viszont csak rejtetten. A férfiak közötti versengésnek formális szabályai vannak – a nők közötti rivalizálás informális, a közöttük levő versengésnek nincsenek szabályai. Mindenki, aki nőként megfordult már nőkből álló közösségekben, tapasztalhatta, hogy itt leginkább „övön aluli” ütések vannak. A legtöbb bántás nincs nyíltan megfogalmazva, a mérgező nyilakat a metakommunikáció eszközeivel lövik egymásra: hanghordozással, fintorral, másokkal való összenézéssel, ajakbiggyesztéssel, látványos semmibe vétellel.
Ha valaki női irigység vagy rivalizálás áldozata, nagyon keserves fájdalmat, igazságtalanságot és tehetetlenséget élhet meg. De nemcsak céltáblának lenni, hanem irigy, féltékeny érzéseket megélni sem jó, hiszen boldogtalansághoz, keserűséghez vezet. Nagyon fontos az önismeret és a stabil önértékelés. Hogy egy nő felismerje, a megfelelési kényszer, az örökös másokhoz viszonyítás, kényszeres bizonygatás nélkül is értékes, szerethető lehet – és nem baj, ha a másik nő is az. Ha valaki rendben van magával, akkor a másik ember sikere nem vesz el tőle semmit. Így nemcsak az irigység destruktív érzéseitől is mentesül, de áldozat-szerepbe sem fog kerülni: ha valakin nem találnak fogást, előbb-utóbb alábbhagynak a kóstolgatások, bántások, próbálkozások. Meg lehet tanulni elfogadni azt, hogy mindig lesz valaki, aki szebb, fiatalabb, jobb, ügyesebb, sikeresebb. De ez rendben van így, mert az élet sokkal szebb és értékesebb annál, hogy másokkal való rivalizálásban emésztődjünk fel.
