Az idő problémája a filozófiának régóta egyik központi kérdése. A filozófiától "örökölte át" a pszichológia, de természetesen - a téma elvont jellege folytán is - rengeteg tisztázatlan kérdés van az idő körül még ma is. Jelen írás az idő számos vonatkozása közül egyet, az időtartam-észlelést és ennek egyéni különbségeit tárgyalja.
Az időérzékelés és az erre épülő időbeli tájékozódás az állatoknál reflexműködés alapján megy végbe. Az embernél ennél sokkal bonyolultabb folyamatról van szó, amelyben a fiziológiai ingerek közvetlen érzékelésétől a magasabb rendu idegrendszeri működésekig (emocionális és kognitív tényezőkön keresztül) számos folyamat szerepet játszik.
Hogyan érzékeljük az idő múlását?
Többen feltételeztek valami "belső órát", amelyet a szervezetben végbemenő periodikus fiziológiai folyamatok (ritmus, légzés), illetve az általuk szolgáltatott ingerek érzékelésével alakítanánk ki. Ezeket az ingereket használjuk föl egyrészt belső (önmagunkban átélt), másrészt külső folyamatok idejének észlelésénél is, bár az utóbbinál külső támpontok (pl. az időtartam alatti változások nagysága, mozgásnál pl. a megtett út) is szerepet kapnak. Az "időingerek", ill. az ingerfelvevő apparátus szerepét bizonyítja, hogy a belső szervek érzéketlenségében szenvedő betegeknél a közvetlen időbecslés elvesztése vagy csökkenése figyelhető meg. Jelentős szerepet játszanak még az időérzékletben valószínűleg az idegrendszerben végbemenő irreverzibilis kémiai folyamatok.
A tulajdonképpeni időészlelésben különbséget teszünk az időtartam észlelése és az időbeli egymásutániság észlelése között. Abszolút időérzéknek nevezzük azt a képességet, hogy valaki meg tudja állapítani, hogy mennyi ideig tart valami (a tényleges, "fizikai" idő becslését). A relatív időérzék annak megállapítását jelenti, hogy egyik folyamat rövidebb-e vagy hosszabb, mint a másik. A legrövidebb történés, amelynél már időtartamot tudunk észlelni: O,2 mp.
Az időtartam észlelésében az időingereken kívül más tényező is szerepet játszik: mégpedig az a tartalom, amely az időt kitölti és tagolja. Tehát az objektív, fizikai időtől meg kell különböztetni a szubjektív időt, ami azt jelenti, hogy mennyi ideig tartott valami a szubjektív megélésünk szerint. A szubjektív idő általában többé-kevésbé különbözik az ojektívtől, mégpedig egyénenként változó mértékben.
Általános tendencia, hogy az az idő, amelyben valami történik, változik, hosszabbnak tűnik, mint az "üres" időtartam. Ebből az következne, hogy minél több a történés, tehát minél több eseményt kell feldolgoznia az idegrendszernek, annál hosszabbnak becsüljük az adott időszakaszt. Ez az összefüggés azonban csak a múltra vonatkozó visszaemlékezéseinkre érvényes. A jelen átélésének idejére nézve fordított helyzet áll fenn. Minél eseménytelenebb - kitöltetlenebb - az idő, és minél egyhangúbban telik, annál hosszabbnak tűnik az átélésben; minél gazdagabban és tartalmasabban van kitöltve, annál rövidebbnek. Lényeges nemcsak a tartalmasság, de az emocionalitás előjele is: az emocionálisan pozitív eseményekkel kitöltött időt rövidebbnek, míg a negatív előjelűt hosszabbnak érezzük. A jelen átélésében szerepet játszik a várakozás, a jövőre való beállítódás is: a kívánatos esemény várásának ideje meghosszabbodik, a nem kívánatosé lerövidül.
Mi az oka a múlt és a jelen idői átélésében megmutatkozó különbségnek?
A múlt átélését egészében a tartalom határozza meg: az események benne egymáson kívüliek, ezáltal széttagolják az időt, és ezzel meghosszabbítják az átélés számára. A jelen viszont az átélésben lényegileg egy egységbe kapcsolódik, az események nem tagolják szét. Ha az átélt idő kitöltetlen, akkor a figyelem magára az idő múlására összpontosul, így az átélésben meghosszabbodik. A gazdagon, érdekesen kitöltött időt viszont általában alábecsüljük. Az érdekességen kívül van még egy másik fontos tényező is: a bevonódás, illetve ennek mértéke. Abban az esetben, ha az ember mélyen bevonódik valamilyen eseménybe, ha magával ragadja az élmény, akkor az adott időszak alatt kevésbé figyel az idő múlására, és úgy érzi, hogy az idő gyorsan elszaladt.
Az időbecslésben ezen általános tendenciák mellett életkori különbségek, valamint egyéni eltérések is mutatkoznak. Egyes személyek hajlamosak az idő alábecsülésére, mások pedig a túlbecsülésére. Függ a becslési képesség az egyén pszichés állapotától is. Pszichotikusoknál alapvető a különbség: a mániás betegek az időközök határozott alábecslését mutatják, ami következetlenséggel, türelmetlenséggel kapcsolatos fokozott emocionális ingerlékenységi tónusukból és motorikus mozgékonyságukból adódhat. (Közléseikben is a "repülő idő" érzésének szubjektív élményéről számolnak be.) A depressziós betegek egy része - a csökkent tónussal, lelassult motoros tevékenységgel, nyomott hangulattal jellemezhetők - túlbecsülik az időt, és közléseikben is az idő "vontatottságának" élményét jelzik. Másik csoportjuk viszont alábecsülésre hajlamos; ezek azok a betegek, akiknél az általános nyomott állapot állandó türelmetlenséggel, a nyugtalanság affektív állapotával párosul. Skizofrén betegeknél megint más tendencia figyelhető meg: náluk a közvetlen időérzékelés és a közvetett vagy múltra vonatkozó időtartam-észlelés funkciója szétválik. Képesek közvetve felbecsülni az időt, megérteni a legbonyolultabb idői kölcsönviszonyokat is, de képtelenek "érzékelni" az időt: képtelenek meghatározni egy kis időköznek a tartamát, amikor ezt közvetlen átélés alapján kell megtenniük. Szóbeli közléseikben is gyakran arról számolnak be, hogy "nem érzik az időt". Agykéregsérülésekben és az intellektuális tevékenység zavaraiban szenvedő betegek épp ellenkezőleg: képtelenek az idői kölcsönviszonyokkal operálni, de fennmarad az időtartam közvetlen élménye, amely a mindennapi életben szükséges elemi időbeli tájékozódáshoz szükséges.
