A szabadságfogalom definíciói

Kevés nehezebben meghatározható fogalom van a szabadság fogalmánál. Rövidke kutatásomban is legalább 20-30 definíciót találtam, amiből maximum azt a következtetést vonhattam le, hogy az, hogy mi a szabadság definíciója, az attól függ, hogy mit értünk szabadság alatt. Néhány a meghatározások közül:

- A szabadság a szabad elhatározáson alapuló döntések meghozatalának joga. (Ez a meghatározás az önmagával való magyarázás klasszikus esete.)
- A fizikai lehetősége annak, hogy az ember akaratának megfelelően cselekedhessék vagy ne tegyen.
- A szabadság a szabad akarat. Egy személy akaratának szabadsága - e definíció szerint - abban áll, hogy az illető akarhatta volna másképpen is, mint ahogyan aktuálisan akarta.
- Azoknak a jogoknak összessége, amelyek az egyes embernek a társadalomban való lelki, gazdasági s fizikai szabadságát biztosítják.
- A függetlenség, a kényszertől való mentesség állapota.
- Az emberi kreativitást jelenti.
- Korlátozásnélküliség, gáttalanság.
- Jogosultság.
- Bevett szabályoktól való eltérés, pl. ilyen a költői szabadság (poetica licentia), amely a közönséges nyelvhasználat szabályaitól eltérő kifejezések, szóalakok, mondatszerkezetek használatát jelenti a költői nyelvben, a mérték és a rím kedvéért.
- A döntés, választás szabadsága, szemben a szülői, nevelői vagy bármely autoritástól származó befolyásolással, rábeszéléssel vagy ráerőltetéssel.

A szabadság mint értékfogalom

Legegyszerűbb, ha a szabadság mindennapi értelméből indulunk ki. A köznapi meghatározásokban az a legfeltűnőbb, hogy a szabadság értékjelleget hordoz, mégpedig pozitív értéket. A szabadság ugyanis köznapi értelemben általában mentességet jelent valami kényszer alól, pl. ha szabadságon vagyok, ez alatt azt értem, hogy azt teszem, amit akarok, és nem azt, amit megszabnak. Szélesebb értelemben a szabadság olyan állapotot jelent, amely egész népek számára az elnyomástól való mentességet, az egyének számára pedig az élet kiteljesítésének lehetőségét teremti meg: egy olyan ideált, amelyért háborúkat, forradalmakat vívtak, népek és mozgalmak tűzték zászlajukra.

Ha a szabadságot az ellentétével határozzuk meg - sokszor a legkézenfekvőbb megoldás a tagadó definíció: valamit az ellentétével szembeállítani, pl. a sötét a nem világos -, az is a szabadság értékként tekintését sugallja. Ugyanis a szabadság poláris ellentéte, a rabság vagy a determináltság már egyértelműen értékellenes fogalmak.

A szabadság tehát egy pozitív érték, egy eszme lenne? Az újkori filozófia és az újkori tudat a szabadság-eszme igézetében fejlődött. Az indítást a francia forradalom ismert hármas jelszava adta meg: liberté-égalité-fraternité (szabadság-egyenlőség-testvériség). A német romantika és a felvilágosodás jelentős személyiségei a szabadság-eszme filozófiai megalapozásán fáradoztak, a legújabb korban pedig a szabadság társadalmi alapérték lett - társadalomtudósok, teológusok, pszichológusok stb. szemében is. (Csak éppen konzekvens definíciója nem született.)

A szabadság azonban önmagában nem tekinthető erkölcsi értéknek. Azért nem, mert az erkölcsi érték az adott kultúrában abszolút érték. A szabadság viszont kétesélyes. Ugyanis a szabadság értelmezhető a személy olyan képességének, hogy akár a jót, akár a rosszat válassza, azaz egy olyan állapotnak, amely felelős döntésre hatalmazza föl az embert, ez a döntés viszont egyaránt lehet pozitív vagy negatív A művészetben az alkotói szabadság ugyanúgy jelentheti jó vagy rossz alkotások létrehozását, teremhet remekművet vagy giccset, sőt akár a humánum szándékolt meggyalázását is. Ugyanez vonatkozik a sajtószabadságra is. A tudományban is lehet helyesen élni a szabadsággal, és lehet vele visszaélni (lásd sarlatánok). A tömegember számára a szabadság azt jelenti, hogy "azt tehetek, amit akarok". Az erkölcsileg primitív ember számára pedig kifejezetten a bűnözés szabadságát sugallja. A szabadság önmagában tehát nem érték, de - és ez nagyon lényeges! - a szabadság törvényben rögzített biztosítása viszont kiemelt társadalmi érték. És bár a szabadság önmagában nem érték, hiánya viszont értékellenes.

Mit érthetünk a szabadság mértékén? A mérték nyilván azzal adható meg, hogy mennyi mindent tehet meg az ember. Ha megkérdeznénk, hogy az így értelmezett szabadságnak mi az ideális mértéke, az lenne az egyszerű válasz, hogy minél több, annál jobb. Csakhogy: nem mindegy, hogy milyen tevékenységből engedünk meg minél többet. Egy sor dolgot, pl. bántalmazást, erőszakot stb. nyilván nem akarunk megengedni az embereknek. Ezt a problémát már a korai kapitalizmus moralistái is felismerték. Válaszuk a problémára: a szabadság optimuma az a mérték, ahol még éppen nem korlátozza azt, hogy mások mit tehetnek meg. Más szóval: mindent szabad, ami másnak nem árt. (Ugyanakkor: ez sem lehet egzakt válasz, hiszen valójában bármi, amit az ember tesz, vagy nem tesz, korlátozza, hogy mások mit tehetnek meg. Pl. ha valahol valaki épít egy házat, akkor más már nem építhet oda.)

Személyes és politikai szabadság: beavatkozástól mentes cselekvés és uralom nélküli állapot

Kétféle értelmezését adhatjuk a szabadságnak. Az ún. "személyes szabadság" fogalma a beavatkozástól mentes emberi cselekvést jelenti; ez a klasszikus liberális felfogás. Az ún. "politikai szabadság" fogalma pedig az uralom alatt nem álló szabad emberi állapotot jelenti (az uralom alatt álló megkötözött rabszolga helyzetével szembeállítva). Ez a korai republikánusok szabadságfelfogása.

Ha történelmi időrendben tekintjük a szabadság megfogalmazásait, akkor azt látjuk, hogy a személyes szabadság fogalma - legalábbis a legkorábbi társadalmak és állam kialakulásától kezdve (természetesen most az általunk ismert kultúrákról beszélünk, és nem a természeti népekről) - sokáig fel sem merült. Még az ókor legfejlettebb államformájában, a görög demokráciában is az egyén szabadsága politikai szabadság volt, ami a politikai jogok gyakorlását jelentette, a kollektív hatalomban való tevékeny és állandó részvételt, a társadalmi hatalom felosztását az állam valamennyi polgára között. A közügyekben szuverén egyénnek viszont egyáltalán nem voltak egyéni jogai, magánviszonyaiban a közösség "rabszolgája" volt, beleolvadt a nemzetbe, a városállamba.

Az egyes népek szabadsága szintén politikai szabadságot jelentett, azaz más népek elnyomása, hatalomgyakorlása, uralma alóli mentességet. A feudális hierarchiában a személyes szabadság szintén fel sem merült, a a piramis alakú függés-rendszerben minden egyén felett állt a következő lépcsőfokon a hűbérúr. Még a legfőbb politikai hatalom, az uralkodó felett is ott állt az egyház és a középkori vallásfelfogás Istene.

A személyes szabadság fogalmának első csírái talán a humanizmushoz és a reneszánszhoz köthetők: ebben merült fel először az emberi egyéniség és kiteljesítésének eszménye. A feudális-egyházi világnézettel szemben a humanisták az embernek a földi örömökhöz való jogát hirdették, és a tudományban a valóság (az objektív valóság, azaz a természeti törvények) megismerésére törekedtek. A személyes szabadság azért jelent meg ebben a törekvésben, mert a tudás szabadságot is jelent, míg a dogmák elfogadása korlátozást a gondolatban és kiszolgáltatottságot.

A modern felfogású szabadság az ún. felvilágosodás gondolkodóihoz (elsősorban az angol Locke-hoz és a francia Montesquieu-höz) és korához köthető. Ők fogalmazták meg az emberi szabadságjogokat, amelyek a természet törvényei alapján mindenkit megilletnek, de amelyeket az emberek önkéntes és felbontható "szerződésben" átruháznak az államra. Ez a szabadság tehát az önkénytől való mentességet és a kormány befolyásolásának szabadságát (tehát politikai szabadságot) jelenti. Azt, hogy jogom van arra, hogy csak a törvényeknek engedelmeskedjem. "A szabadság az a jog, hogy mindenki megteheti azt, amit a törvények megengednek, : -...a politikai szabadság... nem abban áll, hogy az emberek azt tehessék, amit akarnak. Az államban, vagyis az olyan társadalomban, aminek törvényei vannak, a szabadság csak abban állhat, hogy az ember megtehesse azt, amit akarnia kell, és ne lehessen arra kényszeríteni, hogy olyat tegyen, amit nem szabad akarnia". (Montesquieu)

Montesquieu (majd az ő nyomán a francia forradalom alapdokumentumának tekinthető Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata- amely címében hordozza a kettős szabadság-felfogást, személyest és politikait) tehát cél-eszköz viszonyként fogta fel a személyes és a politikai szabadság viszonyát. A politikai szabadság garantálja a személyes szabadságot, azaz a politikai szabadság a személyes szabadság biztosításának az eszköze. Ugyanakkor ez a szabadságfelfogás megint csak egy nemleges megfogalmazás. Azt mondja meg, hogy mit nem szabad. Kimondja, hogy senkinek sincs joga mást megakadályozni abban, hogy megtegye azt, amit a törvények nem tiltanak; azonban nem mondja meg, hogy mi az, amit a törvények megtilthatnak vagy nem tilthatnak meg.

Így jött létre a liberalizmus eszmerendszere, amely mindkét szabadságfogalmat magában foglalta. Bár a latin eredetiben (liberalis=bőkezű, adakozó) nincs benne a szabadság-fogalom, a liberalizmus eredeti jelentése a szabadelvűség, amely a (Wikipédia meghatározása alapján) a következőket foglalja magába: 1. Alapvető (vagy emberi) jogok megvalósítása: vallás-, vélemény és sajtószabadság, gyülekezés- és ellenállási jog. 2. Jogegyenlőség. 3. Alkotmányos berendezkedés megvalósítása: hatalommegosztás tana, választások útján létrehozott parlament hozza a törvényeket és ellenőrzi a kormányt. 4. Gazdasági szabadság: iparűzés, kereskedelem és vállalkozás szabadsága.

A szabadságkultusz a romantika idején érte el csúcspontját. A kétféle szabadságértelmezés egymás mellett élt. Filozófusok (egzisztencializmus pl.) vizsgálták az egyéni szabadság, az akarat, a választás szabadsága vs. determinizmus, emberi spontaneitás, individuum és elszemélytelenedés, autonómia, tömegember és egyéniség stb. kérdéseit. Ugyanakkor ez volt az időszaka az elnyomott népek politikai szabadságmozgalmának is. A személyes szabadságot a filozófiai antropológia és az etika vizsgálta elsősorban, a politikait pedig a társadalomtudósok és politikusok (fő kérdésük a polgári társadalom és az igazságos, szabadságjogokat biztosító állam ideáljának antagonizmusa, az az abszurdum, hogy a politikai szabadság nevében hányszor történik elnyomás, hogyan lehetséges a "semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek" Saint-Just-höz visszanyúló gondolata és nyomán a "szabadság zsarnoksága").

Nem követem tovább a történelem fonalát (hiszen ez nem egy történelmi-tudományos értekezés). Lényegében ma is ebben a kétfajta értelemben használjuk a szabadság fogalmát: a rengeteg fajta értelmezés mind e kettő jelentésre vezethető vissza. Az alapdilemma pedig nincs feloldva: a szabadság korlátozásnélküliség vagy pont attól "szabadság", hogy korlátai vannak? És ha van korlát vagy határ, akkor hol van ez? Mit engedsz, mit szabályoznál, és egyáltalán, szabad-e másokat a szabadságra kényszeríteni, ha ők nem akarják? Lehet-e valaki korlátok közt szabad?

Pozitív és negatív, valamire való és valamitől való szabadság

Erich Fromm, a humanisztikus pszichológia jelentős alakjának Menekülés a szabadság elől című művében a szabadság kettős metafora. A pozitív, azaz a valamire való szabadság jogosultságokat, lehetőségeket jelent. A pozitív tehát ebben a gondolatkörben pozitív értékelést, "jó dolgot" jelent. A másik értelmezés szerint a szabadság a magára hagyottság, elidegenedettség, valamint a szorongató felelősség metaforája - így tehát negatív. A frommi gondolatmenet szerint a szabadság azáltal, hogy mentessé tesz a korlátoktól, egyben el is vesz valamit az embertől: a biztos, könnyen elérhető, kényelmes kapaszkodókat, amelyek megszabadítanak attól, hogy a felelősséget, a viszonyítási pontokat önmagában kelljen keresnie. A szabadság ebben az értelemben tehát riasztó, el kell menekülni előle. Az emberi történelem Fromm szerint épp arról szólt, hogy valahányszor az ember megpróbált kilépni a biztonságos védettségből (=szabadságnélküliség), időről időre visszamenekült abba. Vagy: ha lebontott egy védettségi formát, egy zárt keretet, akkor létrehozott egy újat.

A történelem Fromm szerint a szabadság értelmezésének, szerepének alakulása, fejlődése, más oldalról pedig az individuum fejlődésének felel meg. Az individuum-fejlődés adott állomása szabja meg a szabadsághoz való viszonyt. (Ezt a felfogás - miszerint a társadalmi fejlődés megismétli az egyedfejlődést - azóta közkeletű, tényként kezelt megállapítás lett.) A patriarchális társadalom emberének élete a természettel, a családdal, a vallással mint elsődleges kötelékekkel való egységében a gyermeki létállapotnak feleltethető meg. A reformáció és középkori előzményei, a reneszánsz és a humanizmus, valamint a kezdődő kapitalizmus felismertette az emberrel kötöttségeit. Ebben a kínlódó, fájdalmakkal és traumatikus változásokkal teli "serdülőkorban" a személyiség leszakadt az elsődleges kötelékekről, megvalósult az individuum, de egyúttal elvesztette a korábbi fogódzkodókat, a rend, a biztonság és az ismerősség érzését. Magára maradt, tele újfajta felelősséggel és bizonytalansággal. Ezáltal, valamint azzal, hogy megváltoztak motivációi, erkölcse és eszményei, megváltozott a karakterstruktúrája is. Megszabadult a hagyományos tekintélyektől, gazdasági és politikai béklyóitól, de ugyanakkor új, most már nem intézményes tekintélyek vették át fölötte az uralmat: a siker, a pénz, a hírnév és a társadalmi presztízs hajszolása, a kényszeresen végzett munka. Megváltozott a többi emberhez való viszonya is: az ellenségesség a sikeresebbekkel szemben, az elidegenedettség és a sértettség alapérzése lett, ahogy a magány, a jelentéktelenség és a tehetetlenség érzése is. Az ebből fakadó szorongás elől torz menekülési módokat keresett: vagy feladta egyéni szabadságát és személyiségének integritását azáltal, hogy behódolt egy vezérnek vagy diktatorikus hatalomnak, vagy feloldódva a többi ember között, saját egyéniségét feladva, kényszeres konformitással teljes egészében az adott kulturális és társadalmi minták által felkínált személyiségmodellt tette magáévá. Az elsőt felelteti meg Fromm a fasiszta politikai rendszerek (a mű 1941-ben született!), a másodikat a nyugati - elsősorban az amerikai - demokráciák karaktertípusának.

Nyilvánvaló, hogy a "felnőttkor" - amit Fromm erős pesszimizmussal máig (azaz a mű megírásának jelenéig) nem tekint megvalósultnak - a pozitív szabadság elérése lenne. A szabadságért folytatott harc szerinte azzal végződött, hogy megvalósult ugyan a külső kötelékektől való szabadság, de eközben az ember elvesztette identitását: nem tudja, kicsoda, mit akar, mit érez és mit gondol tulajdonképpen. Így tehát szabad sem lehet igazán. Az embernek a szabadsághoz fel kellene nőnie, és ehhez belső támaszokra, erőre, belső rendre van szüksége. Akire úgy "zúdul" rá a szabadság, hogy nem rendelkezik ezzel az érettséggel, az hirtelen elveszettnek, légüres térben levőnek érezheti magát, ami ahhoz vezethet, hogy ez az ember keresheti, kívánhatja is a szabadságnélküliséget. Ezzel az iránymutatással zárul Fromm műve.

Mi a helyzet ma?

Megvalósult-e mára a pozitív szabadság? Ismerjük a huszadik századi történelmet, és azt a tételt is, hogy a történelem ismétli önmagát. A tekintélyelvű és a konformis, egyéniségük-vesztett, felületes és látszatértékeknek felülő karakterek ma is léteznek. Biztos, hogy léteznek azonban olyan "felnőtt" személyiségek is, akik legalább a saját egyéni életükben megvalósítják a pozitív szabadságot. Ha társadalmi szinten mindezidáig nem valósult is meg.

A pszichológia nyelvén a pozitív szabadság autonómiát, felelősségvállalást, döntési képességet, kontrollképességet, változni és változtatni tudást jelent. Mindazt, amit az ún. "érett személyiség" ismérveinek tekintünk. A pszichológusok feladata az, hogy ezeknek a képességeknek, "kompetenciák"-nak az elérésében segítsék azokat, akik legalább annyira "felnőttek", hogy felismerjék ezek szükségességét és a saját hiányosságaikat. Ebben az értelemben a pozitív szabadság tehát a fejlődőképességgel és a nyitottsággal egyenértékű.