Schopenhauer sünjei
Arthur Schopenhauer klasszikus paradigmája szerint amikor két sün fázik, igyekeznek összebújni, hogy egymást melegíthessék. Hamarosan azonban érezni kezdik egymás tüskéit, amelyek akadályozzák őket ebben. Eltávolodnak, de újra fázni kezdenek. Addig-addig kell helyezkedniük, amíg meg nem találják egymás között azt a távolságot, amely a legjobban megfelel nekik: hogy ne sebezzék meg a másikat, ugyanakkor mégis közel legyenek. Ezt a tanmesét a szocializáció és a társas együttélés metaforájaként szokták emlegetni, Bagdy Emőke pedig a jól működő párkapcsolat szimbólumaként hivatkozik rá.
Ebben az írásban a párkapcsolat alakulásának lehetséges útját követjük végig az egymásra találástól az optimális „összegömbölyödésig”. A sünök küzdelme egymás tüskéivel és a hideggel azért is szemléletes, mert jól példázza a folyamat nehézségeit, stádiumait, és a siker alapvető kritériumait: az együttműködést, a kölcsönösséget, az egyezkedést, a kitartást, alkalmazkodóképességet és a változásra való rugalmas nyitottságot.1.rész
A változásról
Amikor az ember szerelmes – vagy csak nagyon akar egy másik embert -, akkor nem változásra és hektikus hullámzásra vágyik, hanem állandóságra. (Feltéve persze, hogy érzelmeinek tárgya megadja számára azt, amire vágyik, azaz a szerelem beteljesül.) A boldog, beteljesült szerelem állapotában leledzve azt szeretnénk, ha minden ugyanígy maradna az idők végezetéig. Persze a racionális agyunkkal tudjuk, hogy ilyen állandóság nem létezik, az élet lényegi vonása az előrehaladás és a változás. Valahol azt is hallottuk, hisszük is, hogy a változás nem feltétlenül negatív dolog, nem félni kell tőle, hanem kihívásként és a fejlődés, növekedés lehetőségeként kell kezelnünk. Más téren igaz is lehet ez, gondoljuk, de a szerelem esetében megállítanánk az időt: a szenvedély, az egymásba feledkezés ne múljon el sose!
Aztán mégis mindahányan megéljük a változást. Az érzések változnak, a vágy lohad és újra feltámad, gyengül és erősödik, a szerelem elmúlik vagy legalábbis átalakul. Azaz: működik a párkapcsolati dinamika. És hosszú, sok sebet okozó és – szerencsés esetben – begyógyító időnek kell eltelnie ahhoz, hogy kimondhassuk: ez nem is baj, sőt. Ha előre tudnánk, ha számolnánk vele – könnyebb lenne. Talán kevesebb lenne a hirtelen felindulásból kötött, meggondolatlan házasság, az elszakadásra és együttélésre egyaránt képtelen se veled – se nélküled kapcsolat, kevesebben rohannának az első nehézség felmerülésekor a válóperes bíróhoz, következésképp kevesebb lenne a boldogtalan párkapcsolat, a csonka család, a magányos, elhagyott, kiábrándult ember stb. stb. Ha felkészülnénk a változásra, akkor problémákat, konfliktusokat kezelni, megoldani is nagyobb eséllyel megtanulnánk.
Szakaszelméletek és dinamika
A tudomány szereti szakaszokra osztani a folyamatokat. Nem véletlenül, hiszen szeretjük megérteni a dolgokat. Szakaszolni a folyamatos fejlődést – vagy hanyatlást - mutató jelenségeket lehet. Márpedig a fejlődés hosszú folyamat, adott pillanatban megfogni, tetten érni nemigen lehet, legfeljebb a kezdőpont és a végpont összevetésével ragadható meg. A szakaszok viszont mérhetővé, kézzelfoghatóvá teszik a változást.
A pszichológia is szereti a szakaszolást. Szinte minden, folyamatos ívet mutató fizikális és lelki jelenségnek megvan a maga szakaszelmélete. A párkapcsolat szakaszolására is több modell létezik, nem is kell sokat keresgélni a neten, hogy ezeket megismerhessük. Bár ebben az írásban magam is meghatározok szakaszokat – sőt, törekszem arra is, hogy a legismertebb modelleket integráljam -, mégis úgy gondolom, nem a szakaszok elnevezése vagy száma a lényeg, hanem a folyamatot mozgató dinamika megértése és elfogadása. A dinamika kifejezés a fizika területéről származik: a testek mozgását és a rájuk ható erők törvényszerűségeit vizsgálja. Az emberi kapcsolatokban is meghatározhatók különböző, az egyes emberekre, illetve az emberek között ható erők, hatások és ellenhatások, vonzások és taszítások, kötődések és szakadások, és ezek kölcsönhatásaként kialakuló mozgások – továbbá mindezeknek a törvényszerűségei.Természetesen minden kapcsolat egyedi, nagy vonalakban azonban a legtöbb pár hasonló tapasztalatokra tesz szert, a kapcsolat dinamikája ezért sok közös vonást mutat. Ha ismerjük valamennyire e közös vonásokat, az egyes szakaszokat a maguk kihívásaival együtt, akkor adott időben felismerjük e kríziseket, képesek leszünk egy nagyobb összefüggésben elhelyezni őket, és ahelyett, hogy kétségbe esnénk, megoldandó problémának tekintjük. Továbbá ha a válságokat a folyamatos fejlődés természetes velejárójának tekintjük, akkor lesz türelmünk és erőnk a továbblépéshez, a jövőkép alakításához.
A párkapcsolat-fejlődési szakaszok jellegzetességei
Az egyes fázisok egymásra épülnek, jellegzetes sorrendben követik egymást, és minden fázisnak megvan a funkciója, a maga megoldandó feladatai. Ennek megfelelően a jellegzetes problémák és nehézségek is eltérőek az egyes szakaszokban, hiszen e funkció köré szerveződnek. Mindegyik szakasznak megvan a maga elakadás-lehetősége is. Az adott válságon a pár vagy túljut és a fejlődés magasabb szintjére lép, vagy elakad, esetleg tartósan benne reked. Az is előfordulhat, hogy a pár tagjai nem egyforma ütemben fejlődnek a kapcsolat terén: az egyik már előrébb tartana. Ez újabb feszültségeket szülhet, súlyosbíthatja az adott krízist. Fontos azonban azt is tudni, hogy az egyes elakadások nem ítélik a kapcsolatot kudarcra: van lehetőség a változtatásra később is.
Egy pszichológus házaspár, Ellyn Bader és Peter Pearson (1988-ban) a személyiségfejlődés állomásaival állította párhuzamba a párkapcsolatok fejlődését. Pontosabban az anya-gyerek kapcsolat szakaszaihoz hasonlították azt az utat, amelyet a kapcsolatok bejárnak a „csecsemőkortól” az érett felnőtté válásig. Az egyes szakaszok jellemzőit az ismert analitikus, Margaret Mahler elméletéhez illesztve írták le: e szakaszok az autonómia és kötődésigény alakulása mentén követik egymást.Több szempontból is jogosnak tűnik az összehasonlítás. Egyrészt az édesanyánkkal (vagy elsődleges gondozónkkal) megélt kapcsolat az elsődleges forrása és mintája minden későbbi emberi kapcsolatunknak, így a párkapcsolatnak is, másrészt valóban sok a hasonlóság a kettő között: mindkettő intim, bensőséges szeretetkapcsolatra épül, mindkettőben elsősorban elfogadást, szeretet, megértést, gondoskodást várunk, mindkettőben fontos szerepe van a testi közelségnek, valamint adott életszakaszunkban mindkettő a legszorosabb emberi kapcsolatunkat jelenti. Továbbá mindkettőben megfigyelhető a közelség-távolodás-újraközeledés dinamikája.
A távolodás-újraközeledés ciklikus váltakozása az egyes szakaszoktól független, állandó jellegzetessége a párkapcsolatoknak. Hogy az újraközeledés megtörténik-e, vagy a pár szétválik, több tényezőn múlik. Van azonban egy nagyon fontos, mondhatjuk úgy is, kritikus tényező: ez pedig az érzelmi kapcsolat minősége, azaz az érzelmi kötődés. Ha ez már a kapcsolat elején is hiányzott vagy pedig több sebből vérzett, akkor később sem lesz hova visszanyúlni, e legfontosabb összekötő kapcsot a többi nem fogja pótolni.
Szerelembe esve (szimbiózis)
A szerelem kezdeti szakaszában, a „szárnyalás” fázisában a pár szinte egybeolvad. A csecsemő és édesanyja szimbiotikus eggyéolvadásához hasonlóan az énhatárok megnyílnak, a két személy határai összemosódnak. Mindig és mindent együtt szeretnénk – akár egyetlen, a kedvesünk nélkül töltött nap is beláthatatlanul hosszúnak és elviselhetetlennek tűnik. A „csak mi ketten” mindent elsöprő motivációja mellett a pár bizonyos mértékig izolálódik is a külső környezettől. A „rózsaszín köd” időszaka ez. A hangsúly a hasonlóságokon van, a különbségek nem számítanak, talán fel sem tűnnek. Észlelésünk a másikról pozitív irányba torzul: a kép rózsaszínű, minden szép és jó benne, az esetleges gyengeségek vagy észlelt különbözőségek még tetszenek is benne. Nagyon lényeges jellemzője ennek a szakasznak a testiség kiemelt szerepe: az ún. szerelemhormonok tombolásának időszaka ez!
Sajnos sokan ezzel a szakasszal azonosítják a szerelmet, azaz egyenlőségjelet tesznek a párkapcsolati boldogság és a szenvedélyes szerelem időszaka közé. Pedig e szakasz idővel lecseng, a hormonok tombolásának és a szerelmi mámornak vége szakad. Tudósok kísérletekkel bizonyították, hogy nagyjából másfél év elteltével a szerelmes ember agya a szerelem kábulatából visszatér a régi ritmushoz. Ezért a kábulatért kémiailag állítólag egy hormon, az agyban termelődő feniletilamin felelős, ami eufóriát okoz. Más hormonoknak is van szerepe persze, ezért inkább nem is hormon-, hanem hormonkoktél-hatásról beszélnek a tudósok. A szerelem hormon-hatása azonban másfél év elteltével állítólag lecseng. Egyéb időbehatárolások is szerepelnek a témával foglalkozó tudományos és kevésbé tudományos írásokban: hol 3, hol 5, hol pedig 7 évben határozzák meg a szerelem időtartamát.
(Egy ide kívánkozó megjegyzés: veszélyes talaj, amikor tudományos tényeknek beállított adatokkal, elméletekkel legalizálnak olyan jelenségeket, amelyek mások érzelmeivel való játszadozáshoz vezetnek, másoknak fájdalmat okoznak: az elköteleződés-képtelenséget, az időről időre új kapcsolatba menekülést, a parakapcsolatokat, félrelépéseket. Ha a bulvárpszichológiában pl. megjelenik egy cikk, amelyik arról szól, hogy a szerelem három évig tart, akkor az emberek feljogosítva érezhetik magukat arra, hogy három év elteltével megcsalják a párjukat vagy tovább álljanak, hiszen a „tudomány” is megmondta, hogy ez így működik.)
Természetesen nemcsak a kémiai-biológiai működés határoz meg bennünket, embereket! Tehát – kivéve azokat, akik a szerelmet kábítószerként használva folytonosan és kizárólag a szerelmi mámort keresik – a szenvedély-szerelem lecsengése után jó esetben nem állunk tovább, hanem párunkkal együtt haladunk, a kapcsolatnak úgymond egy más szintjére lépve, a társ-szerelem felé.
Az eddigiekből nyilvánvalóan következik, hogy a kapcsolat hosszú távú jövője szempontjából mennyire meghatározó ez az első szakasz. Az intenzív pozitív érzések és közös élmények megélése egy olyan érzelmi bázist, olyan „aranytartalékot” képez, amelyhez később is vissza lehet nyúlni, amely segít a későbbi problémák, nehézségek, válságok kezelésében. Ha egyik vagy mindkét félnél hiányzik, esetleg „félárbocon” van ez az első szakasz, nehezebb a dolog, bár intenzív érzelmek később is, jelentős eltolódással is kialakulhatnak, vagy felerősödhetnek. Az első időszak azért is meghatározó, mert egymás alaposabb megismerése, a pár összecsiszolódása ekkor történik meg. Ebben a fázisban formálódik már a közös értékrend és a közös szokásrendszer, de még nem kőbe vésett, inkább rugalmas és alakítható.
A továbblépés szempontjából súlyos problémát jelent, ha valamelyik vagy mindkét fél nem tud továbblépni, megreked az első, szimbiotikus szinten. Az elakadás egyik fajtája az összemosódás, amely évekig is eltarthat. Ennek egyik tünete a hasonlóságok túlhangsúlyozása. Bármilyen különbség észlelése – érzésekben, értékrendben, véleményben - intenzív félelmet, szorongást kelt valamelyik félben. Ebben az esetben a partnerek személyes identitása, érzelmi állapota, stabilitása nagyban függ a másik féltől, annak elfogadásától, helyeslésétől. Minden áron törekednek a konfliktusok kerülésére, ezért aztán elkezdik a problémás dolgokat a szőnyeg alá söpörni. További tünet, hogy a pár tagjai felelősnek érzik magukat egymás érzelmeiért („Ha te szomorú vagy, az csak az én hibám lehet, nekem kell téged felvidítani). A határok összemosódnak: az egyéniség, az ÉN háttérbe van szorítva a MI kedvéért, nincsenek egyéni programok, az egyéni kedvteléseket nem lehet kiélni, az egyedüllét egyenlő a magára hagyással. Olyan az egész, mint egy kiszínezett freskó: a felek nem egymást szeretik, igazából nem is látják egymást, inkább a fejükben lévő, kiszínezett, idealizált képet látják a másikról. Megoldás lehet ilyen esetekben, ha a határok tágítására, a személyes felelősségvállalás erősítésére törekedünk.
A másik típusú elakadás az ún. se vele, se nélküle viszony, más kifejezéssel társfüggő kapcsolat, amelyben az ellenséges függés a meghatározó. Jellemzői ismertek: rengeteg konfliktus, harc, ádáz veszekedés, elrohanások, hangos szakítások, nagy kibékülések, rengeteg bántás, verbális és fizikai agresszió, sok és intenzív szex, kiszámíthatatlanság, káosz. A tünetek mélyén a meghatározó dinamika: a folyamatos harc a dominanciáért (kinek van igaza; „ha nem úgy történik, ahogy én szeretném, akkor nem szeretsz”). A határok (az individuum határai) itt sincsenek jól beállítva, a közelség-távolság dimenzióban nincs egyensúly: hol túl szoros, hol túl laza a kötelék. A pár egyaránt fél az elszakadástól, ugyanakkor a bekebelezéstől is, folyamatos harc és kapaszkodás egyaránt jellemző. Saját identitását akkor érzi sziládnak az egyén, ha folyamatosan, intenzíven jelzi a határait, elvárásait, és érzi azok respektálását. Megoldás lehet ezeknél a pároknál az empátia, a bizalom és az autonómia erősítése.
