Az utóbbi években több olyan szolgáltatás is megjelent, amely egy mesterséges intelligencia által működtetett „társat” kínál a felhasználó számára. Az egyre népszerűbbé váló applikációkban mindenki saját igényei szerint hozhatja létre virtuális partnerét. A felhasználók szöveges és videó-üzenetet is válthatnak a virtuális társsal, a megjelenését, külsejét, személyiségjegyeit pedig igény szerint módosíthatják. A párkapcsolati mesterséges intelligencia hatásai egyelőre ismeretlenek, az viszont egyértelműen látszik, hogy egy alapvető társadalmi szükségletet elégítenek ki.
Egyre több szakértő fogalmazza meg aggodalmát a virtuális társak térnyerését illetően, figyelmeztetnek a lehetséges, a lelki egészséget, a személyiséget, emberi kapcsolatokat és kapcsolatteremtő készségeket veszélyeztető, hosszú távú társadalmi és pszichológiai következményekre. Hogy mennyire reálisak ezek a félelmek, nyilván nagyon összetett kérdés, nem is vállalkoznék ennek megítélésére, hiszen még AI szakértők, mérnökök, kutatók sem értenek egyet a kérdésben. A magam részéről pszichológusként, párterapeutaként szólok hozzá a kérdéshez.
Hiányok, szükségletek, motivációk
A vizsgálódást talán célszerű azzal a kérdéssel kezdeni, hogy vajon miért választ valaki ilyen jellegű kapcsolatot? Mennyire egészséges lelkületű személyiség az, aki hús-vér kapcsolatok keresése helyett ilyen jellegű megoldásokhoz fordul? Mi előzte meg ezt, mennyi frusztráció, sikertelenség-érzés, sérülés, önbizalomhiány állhat a háttérben? Azt gondolom, hogy ezek a karakterjellemzők inkább megelőzői, kiváltói a virtuális kapcsolatokat kereső attitűdnek, mintsem következményei. Legalábbis egyelőre – hiszen tömeges használatról még nem beszélhetünk, már csak az alkalmazások borsos ára miatt sem. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek a választások valóban nem segítik, éppen hogy tovább rongálják az emocionális, szociális, kommunikációs készségeket, hiszen éppen arra fejlesztették ki ezeket az appokat, hogy ne kelljen bajlódni a másik ember eltérő személyiségéből, szükségleteiből eredő konfliktusforrásokkal. Ezért is veti fel egyre több szakértő a hosszú távú következmények veszélyeit.
Ha nem az egyén szintjén, hanem tágabb keretek között vizsgáljuk az okokat, akkor az a releváns kérdés, hogy mi lehet a magyarázat arra, hogy ilyen mértékben kitermelődött ez az igény. Azaz hogy milyen társadalmi-kulturális-pszichológiai változások vezettek oda, hogy egyre több ember érzi úgy, hogy a való világban nem tudja megtalálni a kapcsolódás lehetőségét. Rengeteg szó esik arról, hogy a legfiatalabb, Z és alfa generáció milyen kiszolgáltatott helyzetben van, milyen mértékű elmagányosodás figyelhető meg ezekben a generációkban, mennyire nehézzé vált a személyes, intim, kölcsönös kapcsolatok kialakítása. A családi és közösségi védőháló hiányában a gyerekek, fiatalok a napjuk nagy részét online térben töltik, a szülők alig pár percet beszélgetnek velük, időhiány, túlterheltség, magas stressz-szint, valamint a szociális és feszültségtűrő készségek növekvő hiánya miatt. Ezek ugyanazok a tendenciák, amelyek már a korábban kezdődött jelenségekhez, az internet- és szociálisháló-függőségekhez, az online ismerkedés, a párkereső oldalak és alkalmazások elterjedéséhez is vezettek. Logikus a következtetés: minél nagyobb az elmagányosodás, bezárulás, izolálódás, a függőség mértéke, annál nagyobb lesz a kitettség az új, még kevesebb érzelmi befektetést igénylő, még kevesebb lehetséges veszéllyel járó, ezért még addiktívabb formáknak.
Milyen veszélyeket jelenthet mindez a valódi emberi kapcsolatokra?
Korábban a társas kapcsolatokra való nagyon erős, ösztönös igény rászorította az embereket arra, hogy keressék egymást személyesen, erre időt, energiát áldozzanak, kialakultak a találkozásoknak a kulturális mintái, rituáléi. Az internet és a közösségi oldalak korában ezek szétfoszlóban vannak, hiszen elvben ott a lehetőség, hogy bármikor ráírjunk a másikra. Ezáltal a kapcsolatok minősége, mélysége sérül. Ha valaki túl sok időt tölt a virtuális térben, szociálisan elszigeteltté válik, kapcsolatai leépülnek, társas készségei fejlesztésére egyre kevésbé érez motivációt. Azokat az embereket, akik amúgy is hadilábon állnak a valósággal, ez még inkább a fantáziák világába viheti. Az AI társak esetében ugyanezek a veszélyek még fokozottabbak. A virtuális társ olyan, amilyennek a felhasználó megalkotja, nincs kockázat, nem kell félni a visszautasítástól, a kapcsolatvesztéstől, nem kell rá tekintettel lenni, vele empatizálni, konfliktusokat megoldani. Ezáltal tovább növekszik a társas elszigetelődés, tovább sérül a kapcsolatok minősége, mélysége. A szociális készségek elsorvadnak. A valóságos életterekben az emberek gátlásossá, szorongóvá, elveszetté válhatnak, ezért még inkább kerülik azokat a szférákat, ahol emberekkel kell kapcsolódni, kommunikálni. Növekszik az énközpontúság, csökken az empátiás képesség. Romlik a kommunikáció szintje, elsősorban a verbális készségek terén. Sérül a realitással való kapcsolat, a realitáskontroll, önkritika, megnő az irreális fantáziákba merülés veszélye. A valóságos helyzetekből nem lehet kilépni, de az applikációból bármikor. Ezáltal lehetővé teszi, hogy az illető egy mesterséges, illuzorikus teret alakítson ki maga körül, ahol csak pozitív impulzusok, érzelmek érhetik. Csakhogy az ember személyisége, énereje, rezilienciája csak úgy fejlődik, ha meg kell küzdenie nehéz helyzetekkel, onnan fel kell állnia, ezekből tanul sikeres alkalmazkodást. Végül pedig: bár távolabbi társadalmi kihatási nehezen megjósolhatóak, de az nyilvánvaló, hogy AI társsal nem lehet családot alapítani, utódot nemzeni – és innentől kezdve továbbgondolható, hogy mindez mit jelenthet.
Tömeges személyiségtorzulás?
Sokan felvetik ennek lehetőségét is. Én azért óvakodnék az abszolút következtetések levonásától: a veszély elvileg ott van, de hogy ezek az alkalmazások ténylegesen, törvényszerűen eltorzítják-e a személyiséget, az több tényezőtől is függ. Elsősorban a premorbid (betegség előtti) személyiségtől, az érzelmi érettségtől, megküzdési készségektől, valamint a valós kapcsolati háló jelenlététől. De függ a használat mértékétől is. Ha valaki a valós kapcsolódásai mellett, érdeklődésből, kíváncsiságból, vagy csak játékból, a hétköznapok színesítésének, megfűszerezésének igényével, egyszer vagy többször kipróbál egy ilyen alkalmazást, az még ettől nem lesz függő. A határ inkább a bevonódás mértékétől függ. Ha valakinél olyan mértékű lesz a személyes, érzelmi bevonódás a virtuális társ felé, hogy kizárólagos barátnak, szerelmi partnernak, lelki társnak éli meg őt, ha szélsőséges mértékben beszűkül, egyéb kapcsolatait leépíti, újakat pedig a valós világban már nem keres, akkor már elveszítheti a realitással való kapcsolatát, kritikai érzékét, ép személyiségét. Ilyen esetben viszont egyéb személyiségproblémák is feltételezhetőek a háttérben.
Férfi és női felhasználók, eltérő szexualitás
A témával foglalkozó írások szerint a legtöbb ilyen app a magányos férfiakat célozza. Mi lehet ennek az oka? A magyarázat elsősorban a férfiak és nők eltérő szexualitásában kereshető. A szexualitás tekintetében a férfiak alapvetően a vizuális ingerekre fogékonyabbak, a fantáziájukat jobban használják, míg a nők inkább érzelmi szinten tudnak kapcsolódni, és a közvetlen érintési-tapintási, hallási vagy szaglási ingerekre rezonálnak jobban. Az evolúciós programból következően mindkét nem arra törekszik, hogy a legjobb genetikai reprezentációt, a maximalizált utódszámot érjék el, de mások a női és a férfi szaporodási és szexuális stratégiák. A nő általában biztonságra, érzelmi kötődésre törekszik, olyan férfit keres, aki mellett biztonságban fel tudja nevelni a gyermekét. A férfi pedig alapvetően sok szaporodási lehetőséget keres, valamint bizonyosságot, hogy valóban a saját utódját neveli-e fel a nő mellett. E szexuális stratégiára vezethető vissza a férfi magasabb kockázatkereső magatartása, valamint a sokszor említett vadászösztön is: azaz a férfi szívesen lép domináns szerepbe, szeret hódítani, kezdeményezni és irányítani a szexuális tevékenységet. Mindez az evolúciós pszichológia szemszöge, a társadalmi-gazdasági-kulturális szempontok, változások és az egyéni különbségek természetesen árnyalják ezt a képet.
Az előzőekben leírtakra vezethető vissza a két nem eltérő szexuális magatartása is, amit szexuálpszichológiai elemzésekből ismerhetünk: míg a férfi aktív, spontán szexualitással rendelkezik, addig a nő reaktív, reszponzív (válaszoló) szexualitással. A nőket nem fogják meg a külsőleg bármilyen vonzó virtuális partnerek, mert nem tudnak hozzájuk közvetlenül kapcsolódni, közvetlenül érinteni, érezni őket. További különbség, hogy a férfiak általában a szexualitásról le tudják választani a személyes kapcsolatot, szexualitásuk többször funkcionálisabb jellegű, mint a nőké: azaz a közvetlen érzéki ingert, kielégülést keresik, míg a nők inkább az érzelmi élményt és a gyengédséget. Ezért van az, hogy a fizetett szexet is többnyire férfiak keresik, és a pornótartalmaknak is inkább férfiak a fogyasztói. (Ez persze nem azt jelenti, hogy a férfi szexualitásban érzelmi szint, intimitásvágy ne lenne, inkább arról van szó, hogy könnyebben le tudják hasítani az érzéki szintet az intimitásról.)
Van még egy tényező, amely további magyarázat lehet arra a kérdésre, hogy miért inkább a férfiak közül kerülnek ki a virtuális társkereső appok fogyasztói. Mivel a férfiak általában inkább problémamegoldó és racionálisabb beállítottságúak, a nők pedig érzelmibb, szociálisabb, intuitívabb, kevésbé versengő attitűddel rendelkeznek, ezért a nők kevesebb eséllyel veszítik el a személyes kapcsolataikat, mint a nagy problémamegoldásban, teljesítmény-törekvésben és versengésben elmagányosodó férfiak.
Függőség veszélye
Valós veszély lehet-e az ilyen appok esetén a függővé válás? Ugyanúgy valós veszély lehet, mint az egyéb, online tartalmakhoz köthető (közösségi oldalak, online játékok) egyéb függőségek esetén. Ide kapcsolódik egyébként a pornófüggőség is, amelyet hasonló jelenségek, nehézségek, személyiség- és kapcsolati problémák termeltek ki. A függőségek közös magyarázata az intenzív, azonnali stressz-redukáló hatásban rejlik. Az azonnali kielégülés igénye, a késleltetés képességének hiánya minden addiktív viselkedés kulcstünete. Függőségről akkor beszélünk, ha az adott tevékenységet kényszeresen, más tevékenységek, kapcsolatok rovására végezzük, ha a függőség tárgyával szemben kontrollvesztést élünk meg, ha a hozzászokás miatt az adott dologból vagy tevékenységből egyre többre van szükségünk a kielégüléshez, és ha hiányában egyre rosszabbul érezzük magunkat. Az AI társsal való interakció ide tartozik, pont az egyszerűsége és a kockázat-nélkülisége miatt. (Főként, ha már tömegesen is elérhető lesz – mert manapság még elég drága „mulatságról” van szó.) Mivel a kapcsolódás szükséglete (affiliációs szükséglet) erőteljes, ösztönös, veleszületett szükségletünk, nagyon ritka az az ember (ha van is ilyen, akkor is inkább személyiségzavart szoktunk feltételezni), akiben ne lenne erős belső késztetés ennek elérésére. Ugyanakkor a kapcsolódási vagy más néven szociális készségek már nem mindenkinek adatnak meg egyformán, ráadásul a ma világa épp ezen készségek elcsökevényesedése felé terel. Ezért azoknál a személyeknél, akik e téren kevésbé sikeresek, vagy kevesebb a lehetőségük, fennáll a veszély, hogy egyrészt függővé váljanak, másrészt hogy esetükben az AI egy idő után ki fog szorítani minden egyéb, reális kapcsolódást.
Fizikai versus virtuális kapcsolódás – mit hozhat a jövő?
A kérdés úgy is feltehető, hogy mennyire valószínűsíthető az, hogy valamikor, a közel- vagy távolabbi jövőben a virtuális kapcsolatok átvehetik a valódi kapcsolatok helyét, szerepét. Én optimista vagyok: nem hiszem, hogy ez meg fog történni. Az ember evolúciósan úgy fejlődött, hogy csak a fizikai kapcsolódás az igazán kielégítő – a virtuális nem. Ezért lehet, hogy bizonyos embereknek ez lesz az egyetlen vagy a fő kapcsolódási lehetősége (egy AI-szakértő szerint a szexuális áldozatoknak, traumatizáltaknak, valamint a fogyatékkal élőknek, autistáknak kifejezetten segítség lehet, ha biztonságos módon inkább robotokkal élik meg az intimitást), de a többség marad a hagyományos kapcsolódási formák mellett.
Felhasznált irodalom:
Szép csendben új világ épül: tömegek szeretnek bele az eldobható nőkbe. Portfolio, Tonács Attila, 2023. augusztus 2.
Hé, Siri, leszel a csajom? Marie Claire, Botás Enikő 2023. augusztus 16.
