Nagy siker volt 2024 őszén a mozikban A szer című film, amely az öregedés frusztrációjának brutális, zsigerileg ható ábrázolása, és egyben viszolyogtató társadalmi tükör is. A film tabut dönt, hiszen korábban nem volt témája a filmeknek, műalkotásoknak a szépségvesztés, alig találtam erről a kérdésről szakirodalmat is.
Mindenkinek mást jelent a szépség, a vonzerő, és változó az is, hogy ki mennyire tulajdonít ezeknek jelentőséget. De az majdnem biztos, hogy egy korábban a külsejére büszke, arra pozitív visszajelzéseket, elismeréseket begyűjtő nő (vagy férfi) számára valós gyász, veszteség a hajdani vonzóerő megkopása. Ráadásul egy olyan gyász, amelyet nem is igazán illik gyászolni, mert könnyen hiúnak, gyerekesnek, felszínesnek, nevetségesnek bélyegezhetnek.
A pszichológiában jogfosztott gyásznak nevezik a gyásznak azt a típusát, amelyben mások szerint nincs jogosultsága a gyásznak. Az illegális vagy jogfosztott gyász fogalma és leírása Kenneth Doka, az Amerikai Hospice Alapítvány egyik vezető pszichológusának nevéhez fűződik. A jogfosztott gyásznál azt érezteti a környezet, hogy nincs joga a szenvedőnek szenvedni, gyászolni, nincs joga az érzéseihez, hiszen valójában nem is élt meg veszteséget. Ilyenkor a gyászoló kevés együttérzést kap, és könnyen magára maradhat a nehéz érzéseivel.
Az is érdekes kérdés, hogy miért beszélünk még mindig eltérően az öregedésről a nőket, illetve a férfiakat illetően (most nem térve ki a nem bináris nemi kategóriákba sorolható emberekre). Még mindig tartja magát az elképzelés, hogy míg a férfi nem képviselői nagy összességében „nyernek” az életkor előrehaladtával, addig a nők „veszítenek” értékükből. A pénz és a presztízs – amely az életkorral gyarapodni szokott - sok évszázadon keresztül határozta meg a férfi értékét, ellentétben a nő identitását meghatározó szépséggel, erotikus vonzerővel és termékenységgel. Noha a nemi szerepek hatalmasat változtak az elmúlt 100-150 év alatt, még mindig sok nő tapasztalja, hogy a nők értékét társadalmi szinten gyakran esztétikai megjelenésükben mérik, és külsejüket sokkal szigorúbb szabályok kötik, mint a férfiakét. Sőt, bizonyos kor felett a nők szinte láthatatlanná válnak. Naomi Wolf A szépség mítosza c. könyvében ezt úgy fogalmazza meg, hogy a nők először szépségként is meghalnak, még mielőtt testük is meghalna. Ez a felfogás arra szólítja fel a nőket, hogy állandóan a szépségük törékeny és mulandó voltára gondoljanak, szorongásban, önbizalomhiányban és fatalizmusban tartva őket. Naomi Wolf szerint a feminizmus ellenhatásaként a nyolcvanas évek végére a tömegkommunikáció és a reklám olyan szépségmítoszt (és egy erre épülő, több millió dolláros szépségipart) teremtett, mely lerombolhatja mindazokat az eredményeket, amelyeket a nőmozgalmak a megelőző évtizedekben elértek: a női identitás alapját a szépségükben határozta meg, leértékelve és a férfiaknak alárendelve őket. Ez a szépség- és fiatalságkultusz a nők önbizalomhiányára (és bűntudatára) épít, rengeteg nőt végeérhetetlen, reménytelen versenyzésre, önkínzásra, sőt éhezésre késztet, ezzel különböző egészségügyi és lelki problémákat okozva.
Az utóbbi években elindult azért egy ezzel ellentétes tendencia is. A most felnövő generációk abból a szempontból hátrányban vannak, hogy többségükben már nem többgenerációs családban nőttek fel, tehát nem látták a nagyszüleiket a hétköznapokban megöregedni, nem tanulták meg az öregséget (és a halált) elfogadással, tisztelettel kezelni. Abból a szempontból viszont szerencsések, hogy a női életfeladatok és szerepek egyre inkább levetik a hagyományos társadalmi elvárásokat, így a női életszakaszokat jelölő biológiai mérföldkövek (menstruáció, szülés, menopauza) nem okoznak akkora megrázkódtatást. A női testben zajló folyamatok köré épített tabuk kezdenek omladozni: egyre több kreatív alkotás teszi meg témájává pl. a menstruációt, a terhességet, szülést, a menopauzát, az időskorral együtt járó biológiai és pszichológiai változásokat is. A médiában (filmekben, videókban, Facebook-posztokban és Insta-sztorikban) egyes nők az irreális szépségideáloknak való görcsös és fárasztó megfelelési kényszer elengedésére, a testszégyenítés helyett a női test elfogadására buzdítanak. Egyre több alkotás szól a menopauzáról, de az időskori szexről is, és egyre nyitottabban lehet beszélni ezekről.
Ami a biológiai időhöz való viszonyukat illeti, az ötvenes-hatvanas nők mostani generációjánál a szociológusok kétféle trendet figyeltek meg. Ismert az „örök fiatalok” trendje, amelynek uralkodó értéke a fiatalság. Aki ezt vallja, az küzd az idő múlása ellen, és erre hajlandó sokat áldozni is. A másik irányvonal ennek az ellenkezője, a „vállald a korod” gondolat: ő elfogadja a természet törvényeit, ugyanakkor tesz azért, hogy ne legyen azok játékszere. Az öregedéssel járó kellemetlen tüneteket nem tűri, hanem igyekszik csökkenteni. Ez az a generáció, amelyben erős a testtudatosság, az egészséges életmód iránti érdeklődés és elkötelezettség. Egészen más ma ötvenes-hatvanas nőnek lenni, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Jó példákat lehet látni erre mérvadó nőktől, médiaszemélyiségektől. Igaz az is, hogy a sztárvilágban néha teljesen valószerűtlen példákat látunk egy korunkbeli nő külsejére - amitől nem lesz jobb a közérzetünk, és az is, hogy egészen más dolog jól szituált, kényelmes életet élő, esetleg a szépségéből élő, és ennek ápolására minden időt, lehetőséget megkapó nőként megélni az évek szaporodását, mint átlagos, hétköznapi nőként. De az, hogy egyre több hétköznapi nő látja be, hogy ötven felett még egyáltalán nem kell lehúzni a rolót, határozottan pozitív, erőt adó tapasztalat.
A hanyatlás, öregedés esztétikai velejáróinak tudomásul vétele nehéz érzelmekkel járnak, kár lenne tagadni, hogy ez valódi veszteség. Még akkor is, ha már érettebb, tudatosabb hozzáállással, reálisabban látva, kevesebb jelentőséget tulajdonítunk a külső vonzóerőnek, és nem „ássuk el” akkor sem magunkat, ha a tükör nem azt mutatja, amit szeretnénk. Ugyanakkor sok nő él át bizonytalanságot abban, hogy mi az egészséges egyensúly, azaz hol a határ az egészséges megküzdés és a kóros veszteségtudat, depresszív rágódás között. Itt ugyanis nincs optimális megoldás: Ha dacolunk az idővel, és mindent megteszünk, hogy fiatalnak nézzünk ki, csak nevetségessé válunk. De azt sem díjazzák az emberek, ha valaki megroggyan, elhagyja magát. Nagyon jó lenne, ha arra lennének követhető mércék, hogy hogyan valósítsuk meg a középutat, mert általában pont ez - az is-is, a megfelelő mérték, arány eltalálása - a legnehezebb. Ráadásul személyenként változik még idősebb korban is, hogy kinek mi áll jól.
Két irányban érdemes haladni: egyrészt engedjük meg magunknak a gyászt és a szomorúságot, másrészt ne hajszoljuk bele túlságosan magunkat. Ez csak látszólag ellentmondás, hiszen tudjuk, hogy az elfogadással csökken a negatív érzések intenzitása, míg az ellenük való küzdelem csak fokozza a szenvedést. Ha a megoldás, az ötletek felé indulunk el, akkor az attitűddel érdemes kezdeni. Minden történés, tapasztalat önmagában csak egy információ, hogy hogyan érezzük magunkat, attól függ, hogyan értelmezzük, hogyan állunk hozzá. Dönthetünk úgy, hogy tudatosan átállítjuk a szemléletünket az öregedéssel kapcsolatban.
Sokszor elhangzik, hogy a szépség a belső harmóniánál kezdődik, ennek a kulcsa pedig az önelfogadás és a belső béke. Ez huszonévesen és ötvenes-hatvanasként sincs másképp, bármilyen közhelynek is hangzik. Az nem baj, ha az x-edik születésnapunkon, a szarkalábakat vagy a hurkáinkat szemlélve bizonyos ideig elkeseredünk, csak ne merüljünk bele – inkább azon gondolkodjunk, hogyan tudnánk ebből is a legjobbat, legtöbbet kihozni. Lehet például a klimaxot és az öregedést úgy is felfogni, ami új lehetőségeket tartogat: több szabadidőt, nagyobb szabadságot, tanulást, utazásokat, akár új hobbikat, kreatív tevékenységeket, új és intenzívebb társas kapcsolatokat. Terelhetjük a hangsúlyt a ráncokról, a kilókról és a test változásairól arra, hogy ki mit szeret önmagában, és kiemelhetjük azokat. Sokan épp ötvenes éveikben találják meg a valódi stílusukat – ahogy igazán jól érzik magukat a bőrükben. Megkönnyebbülés lehet, hogy már nem kell a „párkapcsolati piacon” feltétlenül eladnunk magunkat, vagy azért, mert stabil párkapcsolatban élünk, vagy azért, mert tudunk párkapcsolat nélkül is létezni, vagy pedig azért, mert párkeresőként már nem a külsőségekre koncentrálunk.
Felszabadulás lehet az is, hogy már nem azzal kell foglalkozni, hogy mások mit gondolnak rólunk, lehetünk önmagunk, elengedhetjük az önmagunkra fókuszálást. Helyette kifelé fordíthatjuk a figyelmünket, kíváncsian megfigyelhetünk másokat, és a világ dolgait. De megfigyelhetjük önmagunkat is, egészen más szemmel. A tükörbe nézve megvizsgálhatjuk, milyen nyomokat hagytak az elmúlt évtizedek megküzdései rajtunk. A szarkalábakban vagy a műtéti hegekben láthatjuk a kemény csatákat, a nevetőráncokban azt, hogy mennyi élményt gyűjtöttünk. Lehet, hogy a szemünk már nem annyira csillogó, de a tekintetünk mélységében láthatjuk a megélt tapasztalatokat, az érzelmeink és a gondolkodásunk alakulását, a „bölcsülést”. Fogadjuk el, hogy minden látszik rajtunk, és éppen ettől vagyunk egyediek, különlegesek. Kereshetünk a környezetünkben ehhez jó példákat, megújíthatjuk a barátságainkat a kortárs barátnőkkel, csatlakozhatunk egy online közösséghez vagy offline csoporthoz, olvashatunk, hallgathatunk podcasteket a témában. Kaphatunk és adhatunk jó ötleteket, tanácsokat, cseveghetünk, lelkizhetünk, tapasztalatot cserélhetünk a „sorstársakkal”, jókat nevethetünk, akár önmagunkon is. Sokszor önmagában már az is segít a lelkiállapotunkon, ha tapasztaljuk, hogy más is jár hasonló cipőben, nem vagyunk egyedül. Tekinthetünk önmagunkra egy korosztály, generáció tagjaként, így mindig egy csoport része leszünk, és a kívülállóság, a „miből maradok ki” érzés helyett a közösséget fogjuk megélni.
Forrásként használtam:
Bonifert G. Rita szociológus, 2021.08.25: Örökké 30: Avagy miért nem lehetünk nőként idősebbek?
