Kislányként egy nőnek határozott elképzelései vannak arról, hogy hány gyereket szeretne, milyen neműeket, és mennyi legyen az életkori különbség a gyerekek között. A felnőttkor beköszöntével már árnyalódik a kép, a házasságkötés és az első gyerek megszületése után pedig egyre bizonytalanabb lesz a kismama: mikor jöjjön, és egyáltalán, jöjjön-e (jöjjenek-e) a kistestvér(ek), hány gyerek is legyen. Legnehezebb olyankor a döntés, ha maguk a házasfelek sem értenek egyet ezekben a kérdésekben, esetleg az egyik fél határozottan elzárkózik újabb gyerek vállalásától, miközben párja nagyon vágyna már rá. Lehet-e kiegyensúlyozott és boldog a kapcsolat, ha egy ilyen alapvető kérdésben nem tudnak megegyezni? Túlélheti a házasság, ha egyikőjüknek mindenképpen le kell mondania a szíve vágyáról?
Elviekben egy jó párkapcsolatban, ahol kölcsönösségen, megértésen, kompromisszumkészségen, a másik elfogadásán, empátián alapul a kapcsolat, a felek meg tudnak állapodni alapvető kérdésekben. Lehet, hogy nem azonnal: beszélgetések, esetleg veszekedések és kibékülések sorozatán keresztül, könnyek, kínlódások árán, de a mindkét fél számára elfogadható döntés létrejön. Pontosan azért, mert egy jó kapcsolatban csakis akkor lehet az egyik fél boldog, kiegyensúlyozott és elégedett, ha a társa is az, ha nem kell lemondani alapvető vágyakról. Ahol két gyerekről teljes egyetértésben döntöttek, ott a harmadik vállalása vagy nem vállalása nem szokott megoldhatatlan problémát, szakítópróbát okozni. Inkább ott, ahol már korábban is zökkenők merültek fel a közös döntéshozatalban, mérlegelésben. Ahol sarkosan, ultimátumszerűen lehet csak erről a kérdésről beszélni, ott más, többnyire rejtett probléma is szokott lenni.
Csakhogy: sokszor nem is vágyak megvalósításaként vagy vágyakról való lemondásként merül fel ez a téma, hanem – sajnos - sokkal egyszerűbben, prózaibban: a realitás és a racionális meggondolások már eleve eldöntik a kérdést. Olyan tényezőket kell mérlegelni, amelyek más fontos döntések esetében is végiggondolnak a házastársak. (Anyagi helyzet, lakáskérdés, stabil munka, egészségi állapot, külső segítség stb.) Ez azért nehéz, mert a gyermekvállalás érthetően elsősorban érzelmi, és nem racionális kérdés, mégis racionális tényezőket is mérlegelni kell. Ilyen helyzetben a problémát az okozhatja, hogy a két fél nem értékeli egyformán ezeket a tényezőket, vagy pedig az időzítésben nem tudnak megegyezni: egyikőjük még várni szeretne a következő babával. Az is lehet, hogy bár előzőleg volt egy közös elképzelésük arról, hogy hány gyereket szeretnének, ez időközben, a gyakorlati tapasztalatok révén valamelyikőjükben megváltozott. Állhat a háttérben félelem, hogy a második gyerekre kevesebb idő és energia jut, az a meggyőződés, hogy a másodikat nem lehet úgy szeretni, mint az elsőt, esetleg valamilyen trauma, negatív példa, vagy az előző szülés utáni depresszió.
A lényeg az, hogy egy jó kapcsolatban ezek a szempontok feltárhatók, megbeszélhetők és megérthetők. Ha nem, vagy pedig az álláspontok tartósan nem közelednek egymáshoz, ha az egyik fél folyamatosan alárendelődik a párjának, ha csak önfeladás árán lehet fenntartani a kapcsolatot, akkor valószínűsíthető, hogy az nemcsak a gyerekkérdésben, hanem más tekintetben se működik jól, és előbb-utóbb a törés be fog következni. Akár úgy is, hogy a házasság ugyan fennmarad, de az alárendelődő fél testi-lelki egészsége súlyosan megrendül.
Hogyan kezelje a pár a problémát, hogy ne legyen állandó vitatéma? Van-e valamilyen módszer, ami segít közös nevezőre jutni, vagy legalább valóban megérteni a másik álláspontját?
Az talán magától értetődik, hogy a nyílt és őszinte kommunikáció elsőrendű fontosságú. Át kell beszélni, kiben milyen igények, vágyak és félelmek dolgoznak, azaz ki hogyan látja a pro és kontra érveket. Ebben – ha önerőből nem megy – nagy segítséget tud nyújtani a párterápia. Sok embernek okoz ugyanis nehézséget érzései és félelmei megfogalmazása, a másik fél ebből pedig csak annyit lát, hogy a párja „megnémul”, bezárkózik, pedig egy kis segítséggel, megfelelő közegben jobban meg tudna nyílni.
Ha az egyik fél azt tapasztalja, hogy a másik egyelőre mereven elzárkózik a gyerekvállalástól, nem érdemes folyamatosan sulykolni, erőszakolni a témát. Ilyenkor egy időre félre lehet tenni, és később majd újra elővenni, „nyaggatás” helyett elfogadva, hogy a társunk érzelmileg még nem készült fel a következő babára. Sokszor idővel ez megváltozik, főként ha látja rajtunk, hogy mi viszont nagyon szeretnénk. Hiszen szeret, és nem akar boldogtalannak látni minket. Egy jó kapcsolatban bízni kell tudnunk a párunkban és a másik szeretetében. A gyermek utáni vágy mindenkiben hullámzik, sokszor évekig tartó elzárkózás után egyszer csak bekopogtat minden korábbi érvet elsöprő kívánságként. Az is segíthet, ha változnak a körülményeink, vagy aktívan változtatunk rajtuk (nagyobb lakás, jobb fizetés, jobb időszervezés, autóvásárlás, családbarátabb munkahely). Esetleg felszabadul egy segítőkész rokon, nagyszülő.
Előfordul azonban, hogy az egyik fél nem tudja kivárni, míg a másik fejében is megérlelődik a gondolat: a kétségbeesetten gyerekre vágyó - esetleg baráti-barátnői „jó tanácsra” hallgatva - a maga kezébe veszi a dolgok irányítását, azaz elkezd "trükközni" a védekezésben, és "véletlenül", a másik becsapásával, mégis megfogan a baba. Hogyan hat ez a kapcsolatra? Megéri-e, ha kierőszakoltan végigvisszük a szándékunkat?
Úgy gondolom, hogy több sebből vérzik az a kapcsolat, amelyben ilyen „trükközésre” van szükség. Egy jó kapcsolat a bizalomra épül, egy ilyen radikális lépés visszavonhatatlanul tönkre teheti a bizalmat. Ez eljuthat odáig is, hogy a magát becsapottnak érző szülő kilép a kapcsolatból, és társának egyedül kell felnevelnie a gyereke(ke)t. De ha még sikerül is megmenteni a kapcsolatot, súlyos, egy életre viselendő teher a megszülető gyereknek az, hogy az egyik szülője nem akarta, esetleg valamelyik szülőnek a kapcsolatban való erőszakos benntartása céljából született.
