Olvasom az adatokat: a GKI Gazdaságkutató Zrt. adatai szerint 2013. június végén több mint 250 ezer magyar dolgozott legalább fél éve külföldön, és csaknem minden tizedik háztartásban van tartósan külföldön dolgozó személy. Sokan – főleg a legfiatalabbak -, kalandvágyból, kíváncsiságból, önmaguk megismerésének, próbára tevésének szándékával döntenek a hosszabb távú külföldi munkavállalás mellett, sokan azonban kényszerből: az itthoni lehetőségek hiánya, a megélhetés nehézségei miatt. Ez utóbbiak közül számos munkavállaló családos, a külföldre utazás tehát a legfontosabb családi kapcsolatok átmeneti megszakadásával jár. Nem nehéz belátni, hogy milyen hatalmas áldozattal, érzelmi veszteséggel jár egy-egy ilyen döntés a család minden tagja számára. Más helyzetet teremt az, ha az egész család együtt költözik külföldre munkavállalás céljából, de korántsem könnyű ez a variáció sem, főként ha a családban kisgyermekek vannak. Hogyan hat mindez a család életére, az érzelmi kapcsolatokra, a kötődés alakulására?
Ha az egyik szülő migráns
Az egyik szülő külföldi munkavállalása az egész család életmódját átalakítja, a család korábbi egyensúlya megbillen. Megváltoznak a szerepek, a felelősségek, a család szétszakadása hatalmas érzelmi veszteség is, minden családtag érzelmi és fizikai tűrőképességét próbára teszi. Az egyik fontos tényező ebben a helyzetben a gyerek és a távollévő szülő (leggyakrabban az apa) közti kötődés alakulása. A legfontosabb szempontok, amelyek ezt alakítják, a következők:
- a gyerek életkora,
- a találkozások frekvenciája,
- a kapcsolattartás mikéntje,
- valamint az elválás időtartama (átmeneti-e, vagy esetleg végleges a helyzet.)
A gyermek életkora az egyik leglényegesebb meghatározó. Minél kisebb a gyerek, annál megfoghatatlanabb számára az idő és a távolság. Csecsemőkorban a baba számára a legfontosabb az elsődleges gondozó (általában az anya) jelenléte, és az állandó napi ritmus kialakítása. A csecsemő még keveset érzékel a változásokból, és azt is leginkább az anya érzésein keresztül. A még nem beszélő gyermek az itt és mostban él, az adott helyzetet érzékeli. Az apa személye akkor és ott átélhető a számára, amikor és ahol jelen van, szól hozzá, megöleli, játszik vele. A kisgyerek csak annyit érzékel az apja elutazásaiból és megérkezéseiből, hogy egyszer van, máskor pedig nincs apja. Ha hosszabb ideig nincs kapcsolata az apjával, hamar el is feledkezik róla, ami nem azt jelenti, hogy ne lenne érzelmi kötődése felé. Gyakran előfordul, hogy az apa felemlegetésére a gyermekben felidéződik egy emléknyom, megélénkül, elmosolyodik – de ez nem tart sokáig, figyelme hamar elterelődik. 3 éves kor alatt a gyereknek valószínűleg nincs még a szó valódi értelmében vett emlékezete, nincsenek fogalmai a múltra, a „volt”-ra. Vannak emlékkép-töredékei, de azok mozgásba és a cselekvésbe ágyazottan jelennek meg. A tudatos, szándékos emlékezet csak 5 éves kor után jelenik meg.
Fontos tehát, hogy ha fizikailag nem is lehet apa-élménye a kisgyermeknek, akkor is oldjuk meg a mindennapi kommunikációt, a folyamatos kapcsolattartást. Erre a legújabb telekommunikációs lehetőségek (skype, telefon) remek lehetőségeket teremtenek. A már értő, beszélő gyermek számára emlegessük gyakran az apát, mutassunk fényképeket, tartsuk őt ilyen módon virtuálisan a családban. Annál inkább örülni fog a gyerek akkor, amikor majd élőben találkozik az apjával, annál kevésbé fordul elő az, hogy esetleg sírva, elfordulva, idegenként fogadja rég nem látott apját.
Óvodáskorú gyerek esetében nagy szerepe van annak, hogy - az életkorának megfelelő szinten - sokat beszélgessünk vele az apáról, az apa jelenlegi életéről, lakhelyéről, munkájáról, a „külföld”-ről. Ezeket a történeteket legjobb a napi esti mesébe ágyazni, így az apa is része lesz a gyerek mindennapi életének. Ilyenkor már van némi idő- és távolság-fogalma, meg lehet mutatni a térképen, a földgömbön azt az országot, ahol az apa tartózkodik, lehet együtt visszaszámolni a napokat a hazaérkeztéig.
Ha az apa a gyermek iskoláskorában vállal külföldön munkát, egyrészt könnyebb, másrészt nehezebb helyzettel lehet számolni. Nehezebb, fájdalmasabb a változás megélése, hiszen szoros kötődés alakult már ki, az apa a mindennapok része volt, kettejüknek kialakultak saját közös tevékenységeik, bizonyos sajátos apai szerepek, feladatok. Nehéz lehet az elválás. Ugyanakkor az ilyen korú gyerek már jobban megérti az elválás okát, értelmét, célját, belátja a szükségességét. Már lehetnek ismeretei az adott országról. Jobban felméri az újabb találkozásig hátralevő időt. Kialakult már saját szociális élete, kortárs baráti köre, kapcsolatai kevésbé korlátozódnak a családtagokra. Ha kívánja, bármikor, önállóan is felveheti a kapcsolatot az apával, olyan dolgokat is megoszthat vele, amelyeket mással talán nem. Ha van rá lehetőség, kiutazhat hozzá hosszabb időre, nyaralni, esetleg iskolába is járhat átmenetileg az apa „országában”, ami nagy kalandot, értékes lehetőséget jelenthet a számára.
A migráció hatása a párkapcsolatra
Nemcsak a gyerek-szülő kapcsolat szempontjából teremt nehézséget a migráció, a párkapcsolat is komoly kihívások elé kerül. E téren is megállapíthatók bizonyos szempontok, amelyek meghatározzák, hogyan éli meg, éli túl a párkapcsolat a kényszerű távollétet. Ezek részben azonosak az előzőekben felsoroltakkal, részben nem. Itt is fontos az időtartam, hogy átmeneti állapotról van-e szó, fontos a találkozások gyakorisága, a kapcsolattartás mértéke és formái. Ezek mellett természetesen nagyon lényeges, hogy milyen volt a párkapcsolat minősége az elutazást megelőzően. Mennyire volt mély, érzelmeken alapuló, kölcsönös kötődés, milyen volt a kommunikáció és a konfliktuskezelés színvonala. Itt is az a fontos, hogy részei maradhassanak egymás életének: a (skype-os, telefonos, e-mailes) kapcsolattartásra, bármennyire kimerültek is a napi teendőktől, mindig jusson idő és energia.
A pár mindkét tagja számára krízishelyzet ez, az egymás hiánya feletti fájdalmon túl is. A feleségre hirtelen szakad rá a megnövekedett felelősség, a családi élet szervezésének súlya, feladata. Ha nincs segítsége, az időhiány és a túl sok feladat felőrölheti, hiszen általában ő is dolgozik, hogy a mindennapok költségeit előteremtse. Magányossá válhat, eluralhatják depresszív érzések. Főként a távollét első időszakában jelentkezhet ez, vagy ha a kényszerű távollét túl hosszúra nyúlik, és nagyon ritkán tudnak csak találkozni. Természetesen, mint minden változáshoz, ehhez is hozzá lehet szokni: az ember egy idő után könnyebben viseli, persze a megélés hullámzó is lehet (jobb és rosszabb szakaszok váltakoznak). A férjnek is nagyon nehéz: idegenben, egyedül, távol a szeretteitől, egyszerre küzdve a honvággyal, a család hiányával, a magány érzésével és a beilleszkedés nehézségeivel. Sokszor nehéz fizikai munkát végez napi 10-12 órás munkaidőben.
A helyzet elfogadásában sokat segít – a gyakori találkozásokon és a napi kapcsolattartásokon túl – az, hogyan látják a helyzet értelmét, mennyire tudatosítják a vágyott, pozitív célt, amiért érdemes áldozatot hozni. Az előnyökre gondolva könnyebb megküzdeni saját kételyeikkel, félelmeikkel. Lényeges az is, hogy határozzák meg, hogy rövid-, közép- vagy hosszú távra kell-e felkészülniük, és lehetőleg belátható időközönként találkozzanak. A találkozásokkor pedig kettejükre is jusson idő. Problémát okozhat, hogy az annyira vágyott találkozás csalódást szülhet, konfliktust okozhat. Mindkét fél sokat vár az együttléttől, de máshogy képzelték el azt. A hazatérő szülő önfeledtségre, kikapcsolódásra vágyik, szeretne mindent megadni a gyerekének, míg a másik szülő ragaszkodik a megszokott szabályokhoz, tevékenységekhez, feladatokhoz. Célszerű ilyenkor kompromisszumokat kötni, és szem előtt tartani azt, hogy a legfőbb cél az öröm, a boldog együttlét, és nem az egyéni elképzelések érvényesítése. Külön probléma lehet a hazatérés is. Az egyedül töltött idő alatt a pár tagjai kialakították már a saját életüket, önállóbbakká váltak, új szokásokat vettek fel, már nem tudják ugyanott folytatni, mint azelőtt.
Ha az egész család migrált
Ha az egész család kiköltözik, lelkileg könnyebb viselni a helyzetet, hiszen együtt vannak, a család nincs szétszakítva, de ilyenkor sem könnyű a változás, alkalmazkodás. Minden változás krízishelyzet, amely próbára teszi az egyén megküzdőképességét. A házaspár egyik tagja dolgozni megy ki, a másik általában otthon, a gyerekkel van, vezeti a háztartást, a „hátországot” biztosítja. Mindkettőjüknek krízishelyzet ez, de máshogy. Közös – persze egyéni eltérések ezekben is vannak - a honvágy, a veszteségélmény, az idegenség-érzés, a beilleszkedés és a megváltozott élethelyzethez való alkalmazkodás nehézségei. Ugyanakkor amíg a dolgozó félnek a munkakörnyezetbe való beilleszkedés, a munkával kapcsolatos megterhelések jelentik a fő nehézséget, addig az otthon maradó az elmagányosodással, a nyomasztó honvággyal kénytelen elsősorban megküzdeni. Az ő „reszortja” többnyire a gyerek problémáival való küzdelem is.
A gyerekek többsége nem örül a költözésnek, tiltakozik, sőt kétségbeesik. Minél idősebb életkorban történik a kiköltözés, annál inkább így van ez. Elvesztik a barátaikat, nem találkoznak a tágabb családdal, elvesztik a biztonságos, megszokott környezetet. Minden idegen, a nyelv, az iskola, a környezet. Sok gyerek hónapokig szorong, hisztizik, magába fordul, ki-ki vérmérséklete szerint. A szülők a kiköltözés után maguk is a beilleszkedés, esetleg nyelvtanulás nehézségeivel küszködnek, nem jut elég figyelem a gyerek érzéseire, fájdalmára, problémáira.
Az együttes migráció és a párkapcsolat
Ha az egyéni problémáik túlságosan igénybe veszik a házasfeleket, félő, hogy egymásra kevés energia jut, így a párkapcsolatban is problémák jelentkezhetnek. Ezért nagyon lényeges, hogy a felek támogassák egymást. A férj mindent beszéljen meg a feleségével, avassa be munkahelyen tapasztalt élményeibe, ossza meg vele a problémáit. Csináljanak minél több közös programot. Alakítsanak ki új barátságokat. Az otthon maradó félnek is legyenek saját programjai, külön elfoglaltságai, és ne csak a gyerekkel. Járjon sportolni. Ha nem beszéli olyan jól a nyelvet, akkor járjon nyelvtanfolyamra. Legyen struktúrája a napjának. Vegye fel honfitársaival a kapcsolatot.
A párnak tudnia kell, hogy a beilleszkedés hosszabb folyamat, amelynek fázisai vannak. Elképzelhető, hogy ezeken nem azonos ütemben mennek keresztül. Egyikőjüket jobban kínozhatja a honvágy is. Általában az viseli nehezebben a helyzetet, akinek kevésbé aktívak a napjai, aki otthon van, aki kevésbé érezheti értékesnek és hasznosnak magát, akinek nincsenek sikerélményei. Gyakran előfordul az is, hogy a pár egyik tagja nem bírja tovább, és hazajön. Ha erre kerül sor, ezt közösen beszéljék meg, hozzanak együttes döntést, amelyet mindketten elfogadnak. A maradó fél próbálja megérteni a távozó szempontjait, és elfogadni az érveit. Tudatosítsák, hogy az elválás átmeneti, csak az együttélés, és nem a kapcsolat végét kell hogy jelentse. Ha ilyen döntés születik, az gyakran annyira felszabadító a sérültebb félre nézve, hogy az elválás fájdalmát is felülírja. Sőt, egyes esetekben a kapcsolatot is csak ez a lépés tudja megmenteni. Ezáltal lehet elfogadható, reális döntés a maradó fél részéről is, hogy hazaengedi a családot, bár nyilván számára nagyon fájdalmas az egyedül maradás.
Itt következzék a Kismama magazinban (2013) megjelent változat, amelyben szakértőként működtem közre:
Külön, de mégis együtt
Az egyik szülő külföldi munkavállalása próbára teszi az egész család érzelmi és fizikai tűrőképességét. Az otthon maradóra – általában az anyára - hirtelen rászakad a megnövekedett felelősség, a családi élet szervezésének teljes súlya, ami magányosságérzést, depressziót válthat ki. Persze a változáshoz hozzá lehet szokni, de jellemző a jobb és rosszabb időszakok váltakozása.
Gyakran előfordul, hogy a távollévő hazalátogatásai csalódást okoznak: míg a hazatérő önfeledtségre, kikapcsolódásra vágyik, és szeretne mindent megadni a gyerekének, addig a másik szülő ragaszkodik a gyerekkel kapcsolatban a megszokott szabályokhoz, tevékenységekhez, és ez konfliktust okozhat. A viták elkerülésére érdemes inkább kompromisszumokat kötni, hogy öröm és boldog együttlét legyen a látogatás. Fontos, hogy találkozások során a pár tagjai fordítsanak időt kettejükre is.
A különélés elfogadásában sokat segít, ha a családtagok látják a helyzet értelmét: tudatosítják a vágyott célt, amiért az áldozatot hozzák, és az is könnyebbé teszi az elválást, ha tudni lehet, meddig tart a külföldi munkavállalás. Nem ritka, hogy a várva várt végleges hazatérés sem a remélt megkönnyebbülést hozza, hanem újabb problémákat szül. Az egyedül töltött idő alatt a pár tagjai kialakították a saját életüket, önállóbbakká váltak, új szokásokat vettek fel; már nem lehet ugyanott folytatni a közös életet, mint ahol abbamaradt. Fontos, hogy a család, illetve a pár ilyenkor újból összehangolódjon.
Míg apa távol van
A gyerek életkora, a kapcsolattartás gyakorisága és az elválás időtartama nagyban befolyásolja, hogy hogyan alakul kötődése a távol lévő szülőhöz, leggyakrabban az apához.
Minél kisebb a gyerek, annál megfoghatatlanabb számára az idő és a távolság. A még nem beszélő kisgyerek még az „itt és most”-ban él, az apa személye csak akkor átélhető számára, amikor jelen van: csak annyit érzékel az apja elutazásaiból és megérkezéseiből, hogy egyszer van, máskor pedig nincs apja.
Ha hosszabb ideig nincs kapcsolata az apjával, hamar el is feledkezik róla, ami nem azt jelenti, hogy ne lenne érzelmi kötődése felé. Gyakran előfordul, hogy az apa felemlegetésére a gyermekben felidéződik egy emléknyom, megélénkül, elmosolyodik – de ez nem tart sokáig, figyelme hamar elterelődik. Mivel a szándékos emlékezet csak öt éves kor után jelenik meg, fontos, hogy biztosítsuk a mindennapi kapcsolattartást a technika segítségével, illetve meséljünk apáról, nézegessünk fényképeket. Óvodáskorban legjobb a napi esti mesébe ágyazva beszélgetni vele az apukáról, lakhelyéről, munkájáról, és számoljuk együtt a napokat az érkezéséig. Így kevésbé fordul elő, hogy sírva, idegenként fogadja hazalátogató apját.
Együtt külföldön
Bár lelkileg könnyebb viselni, ha az egész család kiköltözik, hiszen a család nincs szétszakítva, azért ez is krízishelyzet: a dolgozni járó szülőnek új munkahelyen kell beilleszkednie, a hátországot biztosító szülő pedig gyakran elmagányosodik, és emellett persze a honvággyal is meg kell küzdeniük.
A beilleszkedés hosszú folyamat, melynek fázisain nem feltétlenül azonos ütemben mennek keresztül a családtagok. Általában azt kínozza jobban a honvágy vagy viseli nehezebben az új helyzetet, aki otthon van, és kevésbé érezheti aktívnak és hasznosnak magát.
Ha ezek problémák eluralkodnak, már a párkapcsolatban is konfliktust okozhatnak. Segít, ha a férj beavatja munkahelyi élményeibe a feleségét, sok közös programot csinálnak, és törekednek új barátságok kialakítására. Az otthon maradó anya alakítson ki a napjainak egy struktúrát és legyenek gyerek nélküli elfoglaltságai is: járjon nyelvtanfolyamra, sportoljon, vegye fel kint élő honfitársaival a kapcsolatot.
Gyakran előfordul, hogy a pár egyik tagja nem bírja tovább, és hazajön. Ez legyen közös döntés, melyet mindketten elfogadnak. Tudatosítsák, hogy az elválás átmeneti, és csak az együttélés, de nem a kapcsolat végét jelenti. Ha ilyen döntés születik, az gyakran annyira felszabadító a sérültebb félre nézve, hogy az elválás fájdalmát is felülírja. Sőt, egyes esetekben a kapcsolatot is csak ez a lépés tudja megmenteni. Ezért reális döntés a maradó fél részéről is, hogy hazaengedi a családot, bár nyilván számára fájdalmas az egyedül maradás.